Terápián nem ritkán hangzik el, hogy „sokat veszekszünk a férjemmel/feleségemmel, de azért arra vigyázunk, hogy sose a gyerek előtt”. A kijelentés több szempontból figyelemreméltó, az első rögtön az, hogy mintha azt hinnék, hogy bocsánatot kell kérniük, ha veszekednek a párjukkal, vagy legalábbis valami enyhítő körülményt felhozni.
A másik, ami felkelti a figyelmet, hogyha valami a gyerek háta mögött zajlik, nem a szeme előtt, ezek szerint annak, tehát enyhítő körülménynek számít.
Persze, a törekvés, hogy az ember legyen tekintettel a csemetére, tiszteletreméltó. Nem tudunk mindig úgy viselkedni, ahogy várnánk magunktól, előfordul, hogy elönt minket az indulat, hogy elveszítjük az önkontrollt, hogy betelik a pohár.
Csakhogy kutatók arra hívták fel a figyelmet, abból a gyakorlatból, hogy elindul egy konfliktus a poronty előtt, majd a szülők észbe kapnak, elvonulnak, és a vita másik fele, ami a feloldást is tartalmazza, már nem a csemete előtt játszódik le, az következik, hogy benne a kezdeti feszültség marad meg, hiszen éppen a megoldásról maradt le. És abba is belegondolhatunk egy kis empátiával, milyen érzés, ha két, számunkra fontos ember egymásnak esik, majd elvonul, és a fantáziánkkal kettesben maradva kell elképzelnünk, vajon mi történt azután - mindezt kicsi gyerekként. Semmi támpontunk nincs, hogy azóta vajon megölték egymást, kitűzték a válást, vagy már egymás karjaiba omlottak. A bizonytalanság mindennél rosszabb.
A legfőbb probléma a „csak ne a gyerek előtt” elképzeléssel, hogy a gyerek mindent érez, érzékeli a hangulatot, a szülők közti kapcsolatot, hogy megvan-e az egyensúly a családban, vagy robbanás előtti-e az állapot, esetleg tartósan elnyomott feszültség húzódik az erőltetett mosoly, és nagy energiákkal fenntartott semleges hangszín mögött. Vagy, üresség van, a szülőknek semmi köze egymáshoz. Ne higgyük, hogyha nem üvöltünk a gyerek előtt, abból az is következik, hogy mindahhoz az élményhez és életre szóló útravalóhoz hozzájut, ami megadatik azoknak a kicsiknek, akik szülei szeretik és tisztelik egymást.
A kérdés másik vetülete, hogy vajon nagy baj-e, ha a gyerek látja a szülők konfliktusát? Sokan emlékeznek vissza szomorúan a gyerekkorukra, amiben anya és apa folyton veszekedett. Ám sokan vannak azok is, akik azt mondják, nem értik, miért nem esik jól visszagondolni erre az időszakra, mikor pedig az ő szüleik egész normálisak voltak, nem is vitatkoztak sokat. A második csoportba tartozóknak talán még nehezebb, mert ostorozzák magukat: egész jó gyerekkoruk volt, semmi bántalmazás, semmi ordítozás, ezek szerint hát velük van baj, hogy rossz szájízzel és hiányérzettel emlékeznek rá.
A hasonlóság pedig az, hogy a családtagok egymáshoz fűződő viszonya volt üres vagy ellenséges, az anya és apa közötti kötelék volt olyan, hogy a csemete nem érezte biztonságban magát, illetve nem kapott arra hiteles mintát, hogy kapcsolatban lenni jó. Ha ez agresszív jelenetekben is megnyilvánul, az persze felkavarja a csemetét. De az igazi baj a kapcsolat minősége. Erre nem gyógyír, ha a csukott ajtó mögött ölik egymást a szülők.
Egy veszekedés nagyon sokféle lehet. Mindenkinek van gyenge pontja, amire ugrik, és mindenkinek van rossz napja, amikor érzékenyebb, rosszul ítéli meg a helyzetet, a másik szándékát, olyat is belehall a mondatba, ami nem is volt benne. Bármilyen jó a kapcsolat, előfordulhatnak csattanások.
Csakhogy úgy is lehet csattanni, hogy az ember közben mindvégig tudja: szereti a másikat, a másik is őt, tisztelik és elismerik egymást, csak éppen az, amit most tett vagy mondott, nagyon rosszul esett. Vagy, nagyon zavar, hogy most mintha nem értené az én szempontjaimat. Megpróbálom vele megértetni, de mintha ma nem lenne fogékony rá, egyre hevesebben magyarázom, már kiabálva. De attól még a kapcsolat nem kérdőjeleződik meg.
Ezt a különbséget pontosan érzékeli a gyerek ahhoz a konfliktushoz képest, amikor valami komolyan megtörik, valami, amire neki szüksége van a biztonságához, tényleg veszélyben van. Lehet, hogy ez is idegesíti, mert nyugalmat szeretne (vagy azt, hogy őrá is figyeljenek), de nem traumatizálódik.
Mégis, mit tegyen, aki úgy érzi, problémák vannak a kapcsolatában, de szeretné megvédeni a gyereket? Nehezen választható szét, hogy valaki magáért tesz vagy a gyerekért. Saját magáért, és a kapcsolatért is teszi, ha például elkezd a konfliktusokról úgy gondolkodni, mint amiben talán ütköznek a szükségletek, de nem biztos, hogy a másik rossz szándékból akar mást, mint amit mi. Neki eltérő igényei vannak, de valószínűleg nem arról van szó, hogy egyszerűen bántani akar. A legtöbb embert nem az teszi boldoggá, ha a másiknak rossz, még a konfliktusos házasságokban sem.
Ha az ember a vitát úgy értelmezi, mint egy felkavaró helyzetet, amiben nehéz hallani egymás szavát, nehéz kifejezni, és megérteni, hogy ki mit akar, akkor ez nem ijesztő és romboló a gyereknek, ezt ő is el tudja viselni. Ha viszont az általa szeretett emberek ellenségként tekintenek egymásra, akkor az neki fáj és rombol, akár hangosan, akár csendesen teszik.
Cziglán Karolina
pszichológus
