Az animációs és családi filmek dömpingjében az a legrosszabb, hogy egy kaptafára készülnek. Az ember hasonló fals „lelkesedéssel” ül be az év ikszedik cukimuki filmjére, mint egy szuperhősfilmre: csak azért, hogy a gyerek örüljön, aztán beletemetkezik a nachosba, és tíz perc múlva vége is az örömnek, lehet szundikálni.
Oké, sarkítok, mindig van valami élvezhető az animációs filmekben, csak ezt nem olyan könnyű megtalálni a sablonfigurák, sablonproblémák, sablonmegoldások, és sablontörténetek tömkelegében. Nekem például majdhogynem egyre ment, hogy A kis kedvencek titkos életét, vagy a Gólyákat nézem-e, és a leszűrt tanulságot tekintve valóban szinte mindegy is, melyikre ültem be a moziba.(Egyébként édes volt mindkettő, csak felejthetőek.)
Erre azt mondja az egyszeri olvasó, hogy há-há, de akkor miért nem csinálnak jobbat…. Szerencsére azért akad még, aki a patikamérlegen mért bucifejű karakterek és cuki, megalkuvó történetek dömpingje, és a stúdióóriások nyomasztó erőfölénye mellett is megpróbálkozik valódi mesemondással.
A portlandi Laika stúdió kifejezetten a stop motion technológiára szakosodott, és olyan világszerte forgalmazott, újító szemléletű és bátor, bár felemás sikereket elérő mozikat gyárottak eddig, mint a Neil Gaiman azonos című regényéből készült Coraline és a titkos ajtó (kevés annál baljósabb, de őszintébb mese létezik), vagy a ragyogóan vicces, és közben eszementen morbid ParaNorman.
Legújabb filmjük, a Kubo és a varázshúrok végre igazi, hamisítatlan, egyöntetű világsiker. Nem is véletlenül. Az eposzian nagyívű, és bátran melankolikus, gyönyörű alaptörténetet kreatív, egészen megdöbbentő fordulatokkal és a stop motion technika elképesztő vizualitásával ötvözték. A végeredményt látva nagyjából olyan érzésünk támad, mintha valaki a fröccsöntött műanyagbábuk és barbiebabák korában a kezünkbe adna egy utolsó részletekig kidolgozott, kézzel varrt és festett porcelánbabát. Egyszerre földöntúlian gyönyörű – és nagyon törékeny.
A Kubo története ezzel a CGI-vel megtoldott korban a lehetőségek végességéről, a visszafordíthatatlan veszteségről és hiányról szól. Arról, hogy van, amit végleg elveszíthetünk, és utána nem lehet pótolni. Hogy követünk el hibákat, és azoknak lehetnek végzetes következményei.
Címszereplője egy félvak kisfiú, aki a félőrült édesanyjával bujkál egy falucska mellett, mert a gonosz nagynénje és nagyapja megölték az édesapját, a szamurájharcost. Kubonak van némi varázsereje, ezzel szórakoztatja a falubelieket: különös hangszerével megeleveníti az általa hajtogatott kis origamifigurákat, így próbál családfenntartó lenni a gyásztól és fájdalomtól szinte megdermedt édesanyja mellett.
Inkább mitológiai alaphelyzet ez, mint animációs filmekben megszokott. És ahogy az kell, a látszólagos, ám nagyon is nyomorúságos satus quo egy olyan kifeszített húr, ami egy nap elpattan, és Kubo elveszti az édesanyját is. A film klasszikus hőstörténet, amikor a vonakodó hősnek a saját lábára kell állnia, és különböző karakterek segítségével végigjárnia azt a külső-belső transzcendentális utazást, aminek a végére elég erőssé válik ahhoz, hogy valóságos békét hozzon a világba.
Ez az utazás egy félig-meddig valós mesevilágban játszódik, a kisfiú segítői például a megelevenedett, fából faragott majom-figurája, aki egyfajta morgós pótszülőszerepet tölt be mellette, és egy emlékeit vesztett, bogárrá varázsolt szamuráj (igen így, ahogy írom), aki a klasszikusan nagydarab és mafla, de aranyszívű buddy-szerepet veszi magára.
Mert a Kubo, annak ellenére, hogy sok újszerű megoldással dolgozik, alapvetően mégis egy klasszikus, bár eposzi mese, olyan igazán nagy és izgalmas történet, ahol mindennek tétje van, és ahol nem vagyunk azért száz százalékig biztosak abban, hogy mindenki életben marad és minden csudijó lesz a végén.
Hát nem is. Vagyis igen. Kicsit. A Kubo úgy fejeződik be, amilyen az élet: nem lesz minden varázsütésre gyönyörű, de a legnagyobb problémák megoldódnak, a traumák feldolgozásában pedig eljutunk egy olyan pontig, ahonnan tovább lehet lépni. Kubo utazása ugyanis a hiány, a gyász feldolgozásáról szól leginkább: a varázsvilág, ami egyszerre szemgyönyörködtető és veszedelmes, a legmélyebb mélységekig húz le és a legvadabb magasságokig repít, nem más, mint saját nehezen zabolázható érzelmeinek dimenziója, ahol nagyon könnyű elveszni és csapdába kerülni, de ahol mindeközben remekül érzi magát. A film gazdag mitológiája, keleti hatású, de meglehetősen univerzális szimbólumrendszere nem szájbarágós, mégis egyértelműen hatásos, mindenki számára fogható.
A stop motion technika pedig egyszerűen lenyűgöző a flmben. Az ember meg is feledkezik róla, hogy amit lát, az nem rajzolt, nem CGI, vagy hogy nem egyszerűen élő: csak amikor oda-odazoomol a kamera valamelyik aprólékosan kidolgozott, finom részletre, hűlünk el felnőttként megint, hogy mégis mennyi kreativitást és energiát, mennyi szeretetet beletettek ebbe a filmbe a készítői. Persze a gyerekeket ezek a technikai részletek különösebben nem érdeklik. Ők csak úgy simán élvezik és szeretik a filmet.
