Az óvodás korú gyerek lételeme a játék. Az egészséges gyerek gyakorlatilag mindig játszik, és minden tárgy játék számára. Ez az ő anyanyelve, ám ezt olykor elfelejtik a felnőttek, és csodálkoznak, amikor nem találják vele a hangot.
A gyerek ül a földön, fogja a cipőjét, ami akkor éppen csónak, „úsztatja” a vízen, báng, beleütközött egy jéghegybe (mi esernyőtartónak hívnánk), most pedig ellenséges kalózhajó tűnt fel a láthatáron (azt hittük, papucs). Mindez addig aranyos a szülőnek, míg nem lesz feszült, hogy indulni kellene, mert zár a bolt, és kéri, majd ráripakodik a gyerekre, hogy hagyja már abba a játszást, és vegye fel a cipőt.
Szeretnénk őt kihúzni a képzeletvilágból, és áthelyezni egy, a mi megítélésünk szerint érettebb én-állapotba. És tapasztaljuk, hogy nem mindig működik, a gyerek ragaszkodik ahhoz a jó érzéshez, amiben éppen van, és nem engedi, hogy kiszakítsák.
Valójában sokszor nem is lenne rá szükség, hogy teljesen kiszakadjon. A csemete nagyon is érzékeli attól még a külvilágot, és rugalmasan össze tudja fésülni a kettőt. Ha partnerek vagyunk, és azt mondjuk, most ereszkedjen bele az óriás lába a csónakba, mert így tud közlekedni a vízen, akkor nagyobb eséllyel megy ebbe bele a gyerek, mintha egyszerűen azt kérnénk: hagyja abba a játékot.
Nem mindig működik ez elsőre, hiszen a poronty fejében ott egy történet, egy elképzelés, lehet, hogy éppen nem lesz vevő arra, amit javaslunk. De érdemes próbálkozni, és minél többször teszi a szülő, annál inkább megtanulja a nyelvét, és ráérez, hogyan tud úgy bekapcsolódni, hogy a csemete is elfogadja. Így számtalan tevékenység sokkal simábban megy a nap során.
A játéknak komoly szerepe van konfliktusok, feszültséget feloldásában is. A gyerekek maguktól is ráéreznek, de a szülő is segíthet, illetve társ lehet abban, hogyha valami nyomasztja a kicsit, például volt valamilyen ijesztő élménye aznap, azt „kijátssza” vele. Ha nagyon megijedt, mert megugatta egy kutya, akkor a szülő felkínálhatja a témát a közös játékban, amikor úgy érzi, helye van. Lehet ő a kutya, aki szereti az embereket ijesztgetni, vagy egy gyerek, aki megrémül. Szükségtelen szóbahozni és magyarázni, hogy „veled is ez történt ma”, a lényeg, hogy a gyerek alakíthassa vágyai szerint a játékot, és a szülő kövesse őt.
Semmit se erőltessünk, mert az a fontos, hogy a gyerek érzései jelenhessenek meg, és átérezze, hogy immár az ő kezében van a helyzet irányítása. Tulajdonképpen ez az egyik lényege a játéknak: újraéli a történteket, de már nála van a kontroll, nem kiszolgáltatott elszenvedő. De kérdésekkel, ötletekkel segíthet a felnőtt, például „mivel tudnánk megvigasztalni a kisfiút, jól esne neki, ha megölelné az anyukája?”. Ha a játékban helyrehozunk valamit, ami az életben talán felemásan alakult, az gyógyítóan hat az emberre, képes feloldani a valódi élményből származó feszültséget.
Az ismétlődő játékok abban is segítenek, hogy olyan rituálészerű élményeket adnak, amik ritmust, ezen keresztül biztonságérzetet nyújtanak számára. Mint annál a kisfiúnál, akinél része volt a reggeli elindulásnak, hogy apával vagy anyával a liftig futóversenyt rendeznek. Annyira várta ezeket (talán mert némi csalásnak köszönhetően mindig ő győzött, tehát a sikerélmény is garantált volt), hogy már kabátvevésnél jókedvű izgatottság öntötte el, és boldogan magyarázta mindig, hogy most megint lesz futóverseny, és ki hogyan és honnan fog indulni.
Nem minden szülőnek könnyű a közös játék, sem és az sem, hogyan lehet aktuális helyzeteket játékosan megoldani. Nem jön ez feltétlenül magától, hiszen mire gyereket vállal az ember, már rég kinőtt ebből. Természetes, hogy újra kell tanulni. Van, aki ostobán érzi magát: mit beszéljen ő a maci fejét mozgatva „medvehangon”, ha egyszer egy negyvenes, kétdiplomás komoly ember.
Arra érdemes ilyenkor gondolni, hogy ez most nem bohóckodás, nem ripacskodás, hanem valami egészen komoly dolog: a gyerek világába való belépés. Ott mi vendégek vagyunk, nekünk már nem a játék az elsődleges nyelvünk. Ne csak tőle várjuk, hogy alkalmazkodjon hozzánk, a mi racionális, felnőtt szabályaink szerinti kommunikációs módjainkhoz, hanem mi is próbáljuk tanulni az ő nyelvét!
Van, aki attól fél, nem neveljük-e így éretlenségre a gyereket, illetve nem hagyjuk-e, hogy ott ragadjon. Nos, attól még, hogy játékosak vagyunk, tesszük a dolgainkat együtt, attól még vannak feladatai, és egyre több dolgot maga csinál meg: visszatérve a cipős példára, már maga veszi fel a cipőt, még ha közben hajónak is gondolja, nem mi öltöztetjük.
Tehát a játék nem megy szembe az éréssel, ellenkezőleg, éppen, hogy segíti azt. Átsegíti feladatokon, eseményeken, rossz érzések feldolgozásán. És lehet, hogy a szülőnek olykor fárasztó, hogy átváltson a gyerek nyelvére, nem is mindig megy, és ez rendben is van. Mégis, tapasztalható, hogy valójában sok idő és energia spórolható így meg, tehát talán még meg is éri. Nem beszélve arról, hogy ez az egyik legbensőségesebb kapcsolódási mód a gyerekhez.
Cziglán Karolina
pszichológus
