Sok gyereknek fáj kimutatható orvosi ok nélkül a hasa, a feje, és találkozunk kevésbé tipikus tünetekkel is, amik a szülőt gondolkodóba ejtik: ez meg mitől lehet? Persze elsőként az orvoshoz viszi az ember a csemetét, és amikor kiderül, nincs semmilyen testi betegség a panasz hátterében, akkor egyfelől megkönnyebbülünk, másfelől el is bizonytalanodunk: na jó, de akkor szimulál a gyerek? Hogyan reagáljunk?
Ne keverjük össze a szimulálást a szomatizálással! Szimulálás az, mikor a gyerek tudatosan olyan kellemetlenségekről panaszkodik, amiket nem érez, teszi ezt valamilyen cél érdekében. Például, nincs kedve egy programhoz, és otthon szeretne maradni. Szomatizálás az, mikor valóban jelentkezik valamilyen panasz, noha nincs mögötte testi ok.
De ettől még átéli a gyerek, hogy fáj valamije, esetleg szédül, émelyeg, gyengének érzi magát. Gyakran nemcsak szubjektív panaszról van szó, hanem látható is, hogy például hasmenése vagy székrekedése van, csak éppen nem érti az orvos, hogy miért, és nem múlik el semmilyen kezelésre.
Olykor ténylegesen fennáll valamilyen testi betegség, ám lelki tényezők befolyásolják, hogy hat-e rá a gyógyszer, hogy súlyosbodnak-e a tünetek. Mint például annál a cukorbeteg lánynál, akinek esetét Minuchin, egy híres családterapeuta írja le. Hatástalanok voltak a szokásos módszerek, mint az inzulininjekció beadása, a lány többször is életveszélyes állapotban került kórházba. Megfigyelve a családi konfliktusokat és a lány ebben betöltött szerepét, kiderült, hogy egy-egy szülői konfliktusnál ez a lány sokkal jobban bevonódik, mint a testvére, és a szülők az igazságtevő szerepét ruházzák rá. A vita után mérhetően magasabb marad a gyerek stressz-szintje, mint bármelyik családtagé, akár a szintén cukorbeteg, de a kezelésekre jól reagáló kistestvéré.
Mint a fenti példából látszik, egy megmagyarázhatatlan betegség, vagy egy testi betegség megmagyarázhatatlan viselkedése mögött gyakran lelki okok állnak. Mit tegyünk, ha úgy tűnik, olyan panasza van a gyereknek, amit nem indokol testi zavar? Először is, sose ítéljünk ebben elhamarkodottan, hiszen attól még, hogy valaminek nem találták az okát, nem biztos, hogy nincs is. A második fontos szempont, hogy ezeket a panaszokat is vegyük komolyan! Ezektől is szenved a gyermek.
A szomatizációs tünetek gyökere nagyon sokféle lehet, de általában elmondhatjuk, hogy a gyerek valamit ezzel fejez ki, amit másképp nem tud. Olyasmit, amit nem képes szavakba önteni, vagy hiába is öntené, nem lenne rá vevő a család. Ez nem tudatos döntés a gyerek részéről: ő sem érti magát, csak érzi, hogy rosszul van, hogy fáj valahol, esetleg fullad. Hogy milyen funkciója van a családban annak a zavarnak, leginkább a terápia során derül ki. De jó, ha a szülő is nyitott rá, hogy elgondolkozzon, vajon mitől van rosszul a kislánya, kisfia.
A családterápiás megközelítés gyakran hívja ezeket a gyerekeket tünethordozóknak, ezzel arra utalva, hogy ők csak megjelenítik, hordozzák a családnak, mint egésznek a problémáját. Mint például az az asztmás lány, akinek szemléletesen fejezi ki tünete, hogy „ebben a családban meg lehet fulladni” egy olyan közegben, ahol a szülők tagadnak mindenféle egyet nem értést, és annyira félnek a konfliktustól, hogy tartózkodnak bármilyen probléma nyílt kifejezésétől. Vigyázat: nem minden tünet ilyen kézenfekvően szimbolikus, tartózkodjunk tőle, hogy hangzatos, de megalapozatlan következtetést tényként kezeljünk!
A csemetével való kommunikációban fontos megtalálni az egyensúlyt: ne hazudtoljuk meg a gyereket, hiszen a panasza valós! Ugyanakkor próbáljunk meg csak a szükséges, józan mértékben reagálni. Az sem jó, inkább megerősíti a fennálló helyzetet, ha az egész család a gyerek panasza köré rendeződik, folyton azzal van elfoglalva, újabb és újabb megoldási stratégiákat gyárt. Mint ahogy például sokszor előfordul a különféle táplálkozási zavaroknál, hogy másról sem szól az étkezés, minthogy szülőktől nagyszülőkig mindenki azt figyeli: mit és mennyit eszik a gyerek. Ez csak ront a helyzeten!
Nem könnyű terápiás segítség nélkül (de még azzal sem) rálátni, mi lehet a zavar oka. Hiszen, éppen az a lényeg, hogy valami, amivel nem tudunk mit kezdeni, amit inkább a szőnyeg alá söprünk. Gyakori, hogy a gyermek tünete az egymástól távolodó szülőket hivatott egyben tartani. Ha a csemetének baja van, a szülők megijednek, és ahelyett, hogy egymást marnák, egységbe szerveződve őrá fókuszálnak.
Bizonyára rejtélyesnek tűnik, mégis hogy találja ki egy kisgyermek, hogy ez lesz a módja a szülők összetartásának... Tudatosan sehogy, hanem érzi a bizonytalanságot, azt, hogy valami nincs rendben otthon, valami nem jó. És akár apró panaszoknál megtapasztalja, hogyha neki baja van, megváltozik a légkör, és összeszedik magukat a szülők, háttérbe szorítják vitáikat. Miután megvan a tapasztalat, a gyerek tudattalanul, tehát úgy, hogy ő maga sem lát rá, „használja” ezt.
Az a lényeg, hogyha a szülők felismerik, hogy ilyesmi állhat a háttérben, levegyék a terhet a gyerekről, azaz vállalják a probléma kezelésének felelősségét. A panaszt kezeljék empátiával, de ne fektessenek a szükségesnél nagyobb hangsúlyt rá. Ha pedig tanácstalanok, mi lehet a gond, merjenek segítséget kérni, hiszen ez mindenki érdeke.
Cziglán Karolina
pszichológus
