Amikor a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei című könyv megjelent a Kossuth kiadónál, az első dolgom volt beszerezni belőle egy példányt és kritikát írni róla. A könyv egészen különleges volt: a szerzője egy eredetileg grafikus srác, régi, vintage képek gyűjtője, és ezek megbuherálásával alkotta furcsa szereplőit.
A könyv teljes grafikai megvalósítása újszerű: bizarr, de kedvelhető, kicsit steampunkos, kicsit morbid világot alkotott. Miután letettem, két gondolatom támadt: ez a könyv filmben jobb lenne. És a filmet Tim Burtonnek kéne rendeznie.
Az alapanyag és a rendező világa közti összefüggés annyira egyértelmű. hogy annak idején több kritikus is elmorfondírozott azon, vajon mennyit inspirálódhatott az író a rendező munkáiból: amikor pedig Tim Burton bejelentkezett a hamar bestsellerré váló könyv rendezési jogaiért, az ember hátradőlt, hogy igen, végre. Valahol tehát mégiscsak egy logikus világban élünk. A kérdés már csak az volt, hogy képes-e a rendező visszatérni a korábbi munkái egyedülálló zsenialitásához az elmúlt évek mélyrepülése után, ha egy szinte pontosan rászabott, már-már neki írt anyagot kap a kezei közé.
Egy darabig igen
A történet a tinédzser Jakob-bal kezdődik: a srác Floridában él, és rajongásig szereti a nagyapját, aki kiskorában arról a csodálatos walesi árvaházról szóló történetekkel szórakoztatta, ahol csupa-csupa különleges képességű gyerekkel együtt élt. Ahogy Jakob idősödik, ezek a történetek, amik gyerekként még elhitt, egyre kevésbé tűnnek valószínűnek a számára. A nagypapa azonban furcsa körülmények között meghal, és Jakob teljesen összezavarodik. A pszichológusa hatására édesapja úgy dönt, meglátogatja vele a nagyapja által emlegetett környéket.
Wales-ben némi bóklászás után Jakob hamarosan rátalál az árvaházra- nem máshol, mint egy 1943-ban létező időhurokban, amit Miss Peregrine tart életben. A steampunk Mary Poppinsra hajazó nő maga köré gyűjti és védelmezi a különleges gyermekeket, akik máshová nem tudnának beilleszkedni: van itt egy kisfiú, aki életre kelti a holtakat, egy láthatatlan srác, egy nagyon erős lány, egy fiú, akinek méhek laknak a szájában, a lány, aki olyan könnyű, hogy repülni tud, egy kislány, akinek van egy még falánkabb másik száj a nyakán, és a többi.
A hely egyszerre tűnik az X-menek bentlakós sulija, a Roxfort, és Sohaország keverékének, valami Tim Burton-ös varázslattal átitatva. Jakob számára kiderül, hogy a nagyapja történetei igazak voltak, gyilkosság áldozata lett, és őt is követik. A rendező egy darabig eljátszik a közelgő veszéllyel, és közben a karakterépítésre koncentrál. A filmnek ez a része egyszerűen zseniális. És inkább mozgóképileg, mint történetileg.
Engem már a könyv olvasásakor is elfogott az az érzés, hogy mintha ez csak egy félig kidolgozott valami, egy világ vázlata lenne: a karakterek inkább külsőleg, mint tulajdonságaikban és viszonyaikban voltak következetesen felépítve, a cselekmény pedig túl nagy bakugrásokkal haladt a cliffhangeres vég felé.
A mozi sokkal többet, a rendező és díszlettervező és persze a színészek munkáját is hozzátette mindehhez, így a Riggs által inkább csak elnagyolt, bár szerethető vázlatként felskiccelt figurák életre kelnek és mozognak a vásznon. Egyre inkább megkedveljük őket.
Viszont kidomborodik az, ami már a könyvben is zavart, bár olvasás közben csak alig tudtam megfogalmazni: Miss Peregrine különleges képessége, hogy mindig 1943. szeptember 23-a van az árvaházban – a nap, amelynek végén a nácik lebombázták őket, és a környezetük azt hiszi, hogy az árvaház elpusztult. Nem, nem pusztult el: ott maradtak, Miss Peregrine visszatekeri az időt, és ezt a napot élik újra és újra. Egy cseppet sem öregszenek, immár 70 éve.
A film nézése közben jöttem rá, ami már a könyv olvasásakor is motoszkált a fejemben: hogy ez nem idilli, hanem iszonyú állapot. Egy árvaházban egymás nyakán élő, soha nem öregedő gyerekek, akik immár hetven éve csinálják ugyanazt, ráadásul mindenféle oktatás vagy változás nélkül? Ennél szomorúbbat még életemben nem hallottam. A statikus állapot nem idilli, hanem fagyott.
A Roxfort diákjai előbb vagy utóbb elvégzik az iskolát, és továbbtanulnak, ahogy Xavier professzor diákjainak is befejeződik egyszer az oktatás, és felelősséget kell vállalniuk a harcban. A Pán Péterben, aminek a logikája még leginkább hasonlít Miss Peregrine otthonára (börtönére?) pedig épp ezt a kérdést teszi meg a mű alapkérdésének: felnőni, vagy nem felnőni?
Ransom Riggs azonban eltussolja ezt az ellentétet, ahogy pedig a film előre halad, engem már nem is annyira a kívülről támadó fenyegetés, a speciális gyerekek szemét majszolgató démoni lény (igen, azért vegyük komolyan azt a 12-es karikát) érdekel, hanem az a paradoxon, hogy úgy érzem, az ellenség végre megmozgatta ezt a világot. Végre történik valami ezekkel az egy létsíkba, mint borostyánkőbe dermedt gyerekekkel.
A befejezés sokkal, de sokkal okosabb lehetett volna, és ez nem is igazán a rendező, hanem tényleg az alapmű problémája. A film végén pedig a szinte kötelező, kábé 20 perces őrületes CGI-finálé egyszerűen unalmas. MINDENKI tudja minek kell történnie, és mi történik, és valahogy az az intim közelség, amit úgy élvezett a rendező, az a lassú, de azért a maga módján színes és harsány karakterépítés, és atmoszférateremtés sokkal jobban állt a filmnek, mint a befejező hacacáré.
Egyszerűen mindenki unni látszik a dolgot, a főszereplők, a rendező, néha még az animált szörnyek is. Rettegés, halál, menekülés, horror-vidámpark és vízalatti hajóroncs. Bah. Lehet, hogy még nem láttunk ilyet, de annyira nagyon nem is akartunk. Sokkal érdekesebb lenne még többet megtudni ezekről a különös, hetvenéves gyerekekről és az ő különös gondolataikról, szokásaikról, apró rituáléikról, vágyaikról, reményeikről. Persze az a kilencvenes évekbeli Tim Burton filmje lenne, és nem a 2016-os blockbustergyártó Tim Burtoné.
