A legtöbb szülő valószínűleg azt szeretné, ha gyereke okos lenne. Esetleg kiemelkedően okos, mi több, akár zseni. A kiemelkedően okos gyerekek nevelése azonban problémákat is felvet: hiszen ha a gyerek lemarad matekból, akkor elvisszük korrepetálásra, ha meg diszlexiás, akkor elvisszük fejlesztésre. De mit csináljunk vele, ha oviban már regényeket olvas, alsóban meg okosabb a felsős matektanárnál is?
A jelenleg uralkodó nézet szerint a lemaradó gyerekeket fejleszteni kell, míg az okos gyerekkel nem kell túl sok mindent csinálni, hiszen úgyis okos, majd fejlődik maga. Egy 45 évig tartó amerikai kutatás vezetője azonban máshogy gondolja: szerinte, és eredményei szerint a tehetséges gyerekeket fel kell kutatni, ki kell szűrni, és számukra megfelelő kihívásokkal teli, különleges oktatást kell biztosítani, hiszen így nagyobb eséllyel lehetnek belőlük a jövő szemléletformáló tudósai és mérnökei.
Matekból kitűnő – de ennyire?
A szóban forgó kutatás 1972-ben indult: Julian Stanley, a John Hopkins egyetem professzora 450 tizenkét-tizennégy éves okos gyereket gyűjtött össze, és egyszerűen odaadta nekik az SAT-teszt matekfeladatait. (Az SAT az USÁ-ban széles körben használt teszt, a középiskola végén, illetve az egyetemi felvételik előtt mérik fel vele a diákok képességeit. Három részből áll, amelyek a szövegértést, az íráskészséget, valamint a matematikai készségeket mérik.)
Már az meglepő volt, hogy egy csomó gyerek meg tudott oldani olyan matematikai problémákat is, amikről azelőtt egyáltalán nem tanultak – ráadásul sokan magasan a legjobb egyetemek felvételi ponthatára felett teljesítettek. Tizenkét évesen.
A kutatók azután továbbra is figyelemmel követték azokat a gyerekeket, akik az SAT teszten a legjobb 3, illetve 0,1 százalékba tartoztak, később pedig az első csoport mellé még további kis zseniket is bevontak a vizsgálatba.
Stanley nem csupán figyelte az ifjú tehetségeket, hanem lehetőséget biztosított nekik a fejlődésre is: a John Hopkins Egyetemen 1980-ban indította el a tehetséges gyerekek központját (Center for Talented Youth), ahová azok járhattak, akik az egyetemi felvételi eredményük alapján a legokosabb 1 százalékba tartoztak.
Az első csapatba tartozó gyerekek mostanra felnőttek, így megnézhetjük, mi lett belőlük. Többnyire kutatók, mérnökök, legtöbbjük doktorátussal rendelkezik, amit jó nevű egyetemen szerzett, sokan közülük valódi újítók, feltalálók. Stanley 1 százalékába tartozott például két neves matematikus, Terence Tao és Lenhard Ng, akárcsak Mark Zuckerberg, vagy épp a Google egyik alapítója, Sergey Brin - de itt nevelkedett Stefani Germadotta is, akit Lady Gaga néven ismerhetünk.
Lényeg a térbeli tájékozódás
Kiderült, hogy a kiemelkedő mérnökök, programozók és matekzsenik egy olyan készségükben is erősek, amelyet egyébként nem szokás egészséges gyerekeknél vizsgálni, ez pedig a térbeli tájékozódás, vagy szakszóval a vizuospaciális képesség. Azt a készségünket jelenti, hogy mennyire tudjuk megérteni, felfogni és később emlékezetünkbe idézni a tárgyak vagy dolgok térbeli helyzetével kapcsolatos információkat, magyarul mennyire tudunk térben gondolkodni.
A vizuospaciális készségeket sokféle neuropszichológiai vizsgálattal lehet mérni, a legrégebbi klasszikus ezek közül a Rey-ábra, ahol a feladat ennek az ábrának a lemásolása emlékezetből. Más tesztek során ábrákat kell gondolatban elforgatni és egymásra helyezni, majd lerajzolni vagy listából kiválasztani a végeredményt; vagy épp furcsa alakú, megdöntött palackokban kell a víz szintjét berajzolni adott vízmennyiségekre.
A térbeli készségek a kutatás szerint kiválóan bejósolták a résztvevők későbbi akadémiai sikereit – jobban, mint mondjuk a közönséges IQ-tesztek vagy a verbális készségeket (írás, olvasás) mérő tesztek. Minél jobban teljesített egy gyerek térbeli készségek terén, felnőve annál több tudományos publikációval és/vagy szabadalommal rendelkezett.
Más vizsgálatok is megerősítették, hogy a térbeli készségek nagyban hozzájárulnak a kreativitáshoz és a technikai újításokra való képességhez. Még azok a gyerekek is, akik összességében nem kiemelkedően jók matekból, szóbeli készségeik pedig közepesek, gyakran kiemelkedően sikeres mérnökök, építészek vagy épp sebészek lettek, ha egyébként térbeli készségeik jók voltak. Ha pedig a matematikai tehetség kiemelkedő térbeli készségekkel találkozik, az szinte megduplázza annak az esélyét, hogy valaki egészen kiugró szakmai pályát fusson be.
Jó, de mit csináljunk a zsenikkel?
Az idézett kutatás arra is ráirányítja a figyelmet, hogy a kiemelkedően okos gyerekeknek érdemes külön oktatási programokat tervezni. Ha mást nem, legalább felgyorsítani a tanulásukat, vagy megengedni nekik, hogy egy-egy osztály kihagyásával felsőbb évfolyamba lépjenek. Azok, akiknek ezt megengedték, később 60 százalékkal nagyobb eséllyel szereztek doktorátust vagy adtak be szabadalmakat, és kétszer akkora eséllyel szereztek PhD-t, mint akiknek nem (eredetileg a kontroll csoport is ugyanolyan okos volt, csak ők nem hagytak ki osztályt).
A szakemberek szerint ennek nem kellene különösebbek bonyolultnak lennie – miért ne járhatna a negyedikes Petike a hatodikosok matekórájára? Vagy vizsgázhatna le az ötödikes tárgyakból, kihagyva az ötödiket? Természetesen nem minden iskolarendszer alkalmas erre, pedig a kutatók szerint nem is kell igazán különleges bánásmód a zseniknek: nem muszáj nekik külön zseniképzőbe járniuk, csak egyszerűen elérhetővé kell tenni számukra az idősebb gyerekek számára készült oktatóanyagokat.
Sok tanár és szülő károsnak tartja az ilyesmit, félve attól, hogy az évfolyamok átugrása árt a gyereknek – hátráltatja a társas készségeinek fejlődését, elvész a gyerekkora, vagy épp lyukak lesznek a tudásában. Az oktatást kutató szakemberek szerint viszont az oktatás felgyorsítása a tehetséges gyerekek jelentős többségénél előnyökkel jár: nem csak iskolai teljesítmény terén, hanem társas és érzelmi élet terén is.
A kiemelkedően okos gyerekek ugyanis nem csupán unatkoznak, de gyakran magányosak a saját, „sima” osztályukban, rosszabb esetben pedig okosságuk miatt ki is közösítik őket, míg a pár évvel idősebb, érettebb, vagy a hasonló képességekkel rendelkező társak között könnyebben barátokra találnak.
Azért csak óvatosan címkézzünk!
A probléma nem is a tehetséggondozással, hanem elsősorban a címkézéssel van: azzal, ha lemérjük a nyolcévesek készségeit, és megmondjuk, kiből lesz zseni és kiből nem. A gyerekek ilyenfajta címkézése és skatulyázása ugyanis ártalmas tud lenni. A teszteredményeket nem szabad túlértékelni, hiszen rengeteg egyéb tényező is befolyásolhatja a teljesítményt – például lehet, hogy egy gyerek ugyan jó képességekkel rendelkezik, de ha nagyon izgul a teszten, vagy nagyon más kulturális közegből jött (és eleve ismeretlen helyzet számára a feladatlap-töltögetés), akkor rosszabb pontszámot fog elérni, bekerül a „nem okos” kategóriába, és elesik a tehetséggondozás esélyétől.
A címkézés ronthatja a tanulási motivációt, és ez főleg a nagyon okos és a nagyon nem okos kategóriába eső gyerekeknél figyelhető meg. Az okosak ugyanis elégedetten hátradőlnek, minek is szenvednének tovább házi feladatokkal, amikor úgyis zsenik (és ezen a hozzáálláson akkor sem változtatnak, ha valami nem megy nekik, ilyenkor erőfeszítés helyett inkább elbizonytalanodnak a saját képességeiket illletően), a buták meg beletörődnek sorsukba, és nem is próbálkoznak.
A szakemberek szerint sokkal célra vezetőbb a gyerekek esetében a fejlődésre való képesség hangsúlyozása: vagyis az a nézet, hogy a veleszületett zseniség csak egy kiindulópont, és a valódi képességek kemény munka és folyamatos intellektuális kockázatvállalás révén alakulnak és fejlődnek.
A jövő koponyái
Szülőként esetleg felmerül az emberben az is, valóban az-e a fő célom, hogy a gyerekem a Harvardon PhD-zen és megalapítsa a jövő Google-jét és Facebook-ját. Vagy azt szeretném, hogy boldog és elégedett legyen - ha műkörmösként, akkor úgy? Vagy a világ vezető mérnökei alapértelmezetten boldogabbak, mint a szomszéd hiperben az árufeltöltő?
Részben egyébként igen: az anyagi jóllét és a magasabb társadalmi státusz ugyanis egy csomó olyan szolgáltatást előérhetővé tesz, ami jobb életminőséget biztosít, mint ami a nagyon szegényeknek jut. És itt nem a robotporszívóra gondolunk, hanem arra, hogy ha több pénzünk van, akkor egészségesebben tudunk étkezni, több kulturális élményben lesz részünk, többet pihenhetünk, jobb egészségügyi ellátást vehetünk igénybe, így kisebb eséllyel lesz infarktusunk, rákunk, cukorbetegségünk és demenciánk, mint a nagyon szegényeknek. Ugyanakkor ehhez nem kell milliomos cégtulajdonosnak lenni, elég egy viszonylagos jólét.
Az egyéni boldogság persze egy dolog, a társadalomnak ugyanis nagy szüksége van kiemelkedő koponyákra, mert ők formálják a világot. Azaz, ha a zseni gyerekünk boldog vidéki őstermelő lesz, az lehet, hogy neki és nekünk is szuper, de akkor ki oldja meg az energiaválságot meg a klímaváltozást, meg az épp aktuális technológiai és egyéb válságokat?
