Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Jobb, ha tudja, a kamasz egyszer csak elkezdi sorolni a sérelmeit. Ez nem megúszható, szakértőnk viszont segít abban, hogy feldolgozza a vádakat.
Ha egy tizenéves gyerek anyja, apja azt mondja, náluk egészen békésen zajlik a kamaszkor, az apróbb lázadási törekvések is elviselhetők, akkor jobb, ha felkészül, még váratnak magukra azok a beszélgetések, amik fájni fognak. Arról van szó, amikor a kamasz egyszer csak kinyitja azt a dobozt, hogy addigi életében milyen sérelmek érték, miért kérdés számára, hogy egyáltalán fontos-e a szüleinek, és mi az, amit végérvényesen elrontottak vele kapcsolatban.
Örüljön a kritikának!
Alig fordul elő, hogy egy szülő egyáltalán ne találkozzon ezekkel a visszajelzésekkel. Abban nagy különbségek vannak, hogy mi ennek a formája: lehet nagy lelkizés, vagy vita hevében odavetett mondat, esetleg viccbe burkolt csípős megjegyzés. És abban is nagyok az eltérések, hogy mikor kerül rá sor: papírforma szerint a kamaszkor az ideje, de van, akinél várat magára a lázadás, így a szülőkkel való szembefordulás is, és a kritika megfogalmazása.
De örökké nem lehet halogatni, lehet, hogy a húszas években, de az sem ritka, hogy több évtizeddel elcsúsztatva pótolja az ember. Olyankor ez tragikusabb: a lázadás elmaradása miatt nem válik le a fiatal érzelmileg, ennek következtében nem képes elköteleződésen alapuló felnőtt kapcsolatra, és egyszer csak, amikor mondjuk negyven évesen rájön, hogy ennek köze van ahhoz, ahogy a szüleihez viszonyul, mindent a nyakukba önt. Tehát örüljünk, ha kamaszkorban kritizál a gyerek, mert ez azt jelenti, azt teszi, ami életkora szerint a feladata.
Miért van erre szükség?
Mégis, miért törvényszerű, hogy a gyerek a szülő fejéhez vágjon egy csomó sérelmet? Miközben anya és apa mindent megtett, hogy boldog legyen a csemete gyerekkora, hogy megkapja, amire szüksége van, számos dologról lemondtak, és ez a hála... Nézzük a gyerek szemszögéből: óhatatlan, hogy gyerekként megélje az ember, most nem egészen arra reagált a környezete, ami benne zajlott. Mindenki életében előfordulnak hiányok, hogy többet szeretett volna apából, de ő későn járt haza, mert sokat dolgozott, hogy több bújás kellett volna anyától, de akkor született a kistestvér. Hogy azt hitte, el fogja bűvölni a családot a táncelőadásával, de ők nevettek (mert aranyosnak találták, de nem vették komolyan). Van, aki egész gyerekkorában arra vágyott, lehessen hosszú haja, de a szülei praktikusabbnak találták a rövidet, és nem értették, neki ez mennyire fontos, és van, aki mindig apja elismerésére áhítozott, de ő inkább öccsét dicsérte, mert ő volt az ügyesebb.
A fenti példákból érezhető, nem a bántalmazó, elhanyagoló családokról beszélünk, hanem olyan sérelmekről, kommunikációs félresiklásokról, amik bárhol előfordulhatnak. Csakhogy, a kisgyereknek még nincsenek eszközei, hogy ezeket megfelelően, a többiek számára érthetően kommunikálja. Hiszen ő sem érti, miért épp az a mondat vagy esemény fáj neki annyira. Egy négyéves, nyolcéves nem rendelkezhet egy felnőtt ember önismeretével és konfliktus megoldási repertoárjával. Tehát, ha a szülők nem veszik észre, hogy valami félresiklott, és nem segítenek oldani a rossz érzést, a bántódás ott maradhat. Előfordul, hogy az ember kamaszként vagy felnőttként akár úgy éli ezeket át újra, mintha csak tegnap történtek volna. Ez jelzi, hogy az élményt nem dolgozta még fel.
Amikor a gyerek vádak és panaszok formájában a szülőre önti ezeket az emlékeit, akkor ezt értelmezhetjük úgy, hogy segítséget kér a helyrerakásukhoz. Elsőre nehéz így felfogni: az ember védekezne a támadás ellen. Ott az a sok harag, ami adott esetben egy dühös ötéves indulata, toporzékolása. Ilyenkor próbáljuk meg félretenni hiúságunkat, azt, hogy igazságosnak vagy méltatlannak tartjuk az elhangzottakat, és együtt érezni a gyerekkel! Az egyetlen gyógyír az együttérzés. Ezt legjobb előre jól megjegyezni, mert ezen a ponton az esetek túlnyomó részében félrecsúsznak a párbeszédek.
Szörnyű szülők?
A szülői hárításnak számos formája van, de mindegyikből az sül ki, hogy eltávolodik egymástól szülő és gyerek, és mindketten sebzetten szállnak ki a vitából. Van, aki ignorálja a gyereket, legyint, hogy „hagyjál ilyen hülyeségekkel”. Van, aki elkezdi magát ostorozni, hogy ezek szerint szörnyű anya, apa, aki tönkretette a gyereke életét. A látszólag együttérző reakció célja valójában az, hogy őt kelljen sajnálni, azaz ne kelljen átélnie a gyerekkel a rosszérzéseit. Nem ritka, hogy a szülő egyszerűen nem emlékszik – persze, nem is lehet mindenre, de védekezésnek is „jó” taktika. És persze a dühös visszatámadás sem ritka, vagy annak a megmagyarázása, miért úgy kellett ennek lennie. Utóbbival az a baj, racionális szinten kezelünk egy érzelmi feszültséget. A gyerek nem intellektuális megértésre vágyik a szülői döntést illetően, hanem, hogy végre átélhesse: nincs egyedül azzal az érzelmével, amivel annak idején egyedül maradt.
Sok szülőnek azért megy nehezen az együttérzés, mert azt hiszi, ezzel vállalnia kellene, hogy hibázott. De másról van szó: arról, hogy hajlandó vagyok átélni a gyerek szempontját, belehelyezkedni az ő megélésébe. „Igen? Neked ennyire fájt, hogy akkor nevettünk? Nagyon sajnálom, hogy szomorú voltál emiatt.” Ezzel nem mondjuk, hogy rosszindulatból nevettünk, csak hogy együtt érzünk a bánatával.
Mindenki szeretne jó szülő lenni. Ehhez nem a sérelmek és fájdalmak elkendőzésén át vezet az út, hanem azon keresztül, hogy mindig nyitottak legyünk a gyerekünk megértésére, akár a múltbeli sebek gyógyítására.
Cziglán Karolina
pszichológus
