Tizenéves korban egyre nagyobb helyet kapnak a gyerek mindennapjaiban a barátok. Jó esetben már nemcsak a szülők védőszárnyai alatt érzi magát biztonságban a tini, és – még ha ez nem is mindig tetszik anyának és apának – egyre fontosabb a kortársak véleménye, egyre inkább számít a gyereknek, hogy elfogadják-e, befogadják-e. A szülők sokszor aggódnak amiatt, hogy jó hatással vannak-e a barátok a szemük fényére, és sokaknak az lenne megnyugtató, ha továbbra is ők gyakorolnák a legnagyobb befolyást. Ezt érdemes elengedni, mert valójában inkább védőfaktor, mintsem veszély, ha egy gyereknek vannak barátai.
Legyen jó fej!
A barátok nemcsak rosszba vihetik a gyerekünket, hanem észrevehetik, ha valami baj van, hiszen a nap nagyobb részében ők vannak vele. Noha ők is gyerekek, azokban a témákban, amikben nincsenek érzelmileg bevonódva, ők is sokszor józan tanácsot adhatnak, ha valami butaságra készülne a másik. És egyáltalán: az az érzés, hogy az ember tartozik valahova, és elfogadják őt a kortársai, nagyfokú védettséget ad a depresszió és szorongás ellen. A barátoknak tehát örülhetünk, és amennyire a szülőn múlik, könnyítse a gyerek helyzetét barátkozás terén! Mondhatnánk úgy is egyszerűen: legyünk jó fejek a gyerek barátaival!
De nézzük, mit is jelent ez. Nem elhanyagolható szempont, hogy egy tizenévesnél a szülő által támasztott szabályokon nagyban múlik, egyáltalán mennyire van lehetősége benne lenni az „élet sűrűjében”. Tanulási szempontból talán racionális, mikor azt mondja a szülő: „ne menj a színjátszó körbe, mert rosszul állsz matekból, és az kell a továbbtanuláshoz, inkább arra fordítsd az időt”, de lehet, hogy a színjátszó körben alakulnak az igazi, életre szóló barátságok. Ne becsüljük ezt le: az, hogy a gyereknek legyen baráti köre, nem úri huncutság, hanem az önbecsülése, egészsége, közérzete, közvetetten a tanulmányi eredménye szempontjából meghatározó szempont!
Rossz felállás, mikor a gyerek próbálna a társas élete szempontjából kedvező feltételeket kiharcolni, a szülőnek pedig csak a dolgozaton és a jegyen jár az esze, és megpróbál minden egyebet korlátozni. Nem arról van szó, hogy az életkorának még nem megfelelő helyekre kellene elengedni, természetesen a szülőnek dolga észnél lenni, mi rejthet veszélyeket, és kivédeni ezeket. De alapvetésként induljunk ki abból, hogy a társas kapcsolatok ugyanolyan fontosak, mint az élet egyéb területei!
Előfordulhat, hogy a szülőt felkészületlenül éri, hogy a tizenévesnek már más igényei vannak az otthoni látogatásokkal kapcsolatban, mint kisebbként. Eddig talán nem is nagyon akart felhozni senkit, vagy a szülő intézte az egészet, egyik anya hívta meg a másiktól a gyerekét. Most erről a területről egyre inkább kiszorul a szülő, és a gyerek egyre inkább elvárja, hogy ezek kétszemélyes kapcsolatok legyenek, amikbe anya, apa nincs annyira beavatva. Fogadjuk el: a gyerek barátja nem hozzánk, nem a családhoz jön! Van szülő, aki megsértődik, ha nem beszélget vele a kis barát. Micsoda udvariatlanság, ki sem dugják az orrukat! Elvárhatjuk, hogy köszönjön az illető, de nem kell, hogy hosszasan társalogjon velünk, hiszen nem mi vagyunk a barátai. A sértett szülőben ilyenkor indul el az „amíg az én kenyeremet eszi” jellegű mondat, arra gondolván, hogy az ő lakásában az ő kekszével és almaléjével vendégeli meg a gyerek a haverját. Gondoljunk arra, a gyerek egészséges éréséhez tartozik, hogy már vannak saját kapcsolatai, és ezekbe nem enged teljes betekintést! Ha ezt elfogadja a szülő, akkor a kamasz szabadon be fog számolni róla, ha valami fontos történt, ha valami zavarja vagy segítséget igényel. Ha viszont mindig a sarkában érzi anyát, akkor kénytelen lesz bezárulni, akár jobban is, mint ő maga szeretné.
Kössön kompromisszumot!
Persze lehetnek ütközések, például a tini azt szeretné, hogy gyakran ott aludjanak nála, a szülőnek ez pedig esetleg nem komfortos, mert akkor vendégnek érzi magát a saját lakásában. Ilyenkor legjobb, ha úgy egyezkedünk, hogy nem kérdőjelezzük meg a gyerek igényét, mint például, hogy „és egyébként is, mire jó ez neked, te sem tudod kipihenni magad!”, hanem egyszerűen azzal a jogunkkal élünk, hogy mi is abban a háztartásban lakunk. Célravezető tehát nem frusztráció-vezérelten beszélni, és nem is tekintélyi alapon, mint hogy „Te fizeted a lakbért, vagy én? Na, hát akkor én mondom meg, ki jöhet ide!”. Inkább arra helyezzük a hangsúlyt, nekünk miért probléma a helyzet, és ebből kiindulva ajánljunk számunka is elfogadható kompromisszumot. „Akkor tudom magam otthonosan érezni, ha az esti órákban már csak mi vagyunk itthon. Jöhetnek vendégek este nyolcig, de aztán menjenek haza, és beszéljünk meg egy gyakoriságot, mikor valaki itt alhat. Kéthetente elfogadható?” Ez sokkal partneribb kommunikáció, növeli az esélyét, hogy sikerül úgy megállapodni, hogy senki sem érzi vesztesnek magát.
Lehet, hogy a gyerek nem azokkal barátkozik, akikre mi szavaztunk volna, de bizalom kérdése, hogy elfogadjuk-e az ő választását. Higgyünk magunkban, hogy az elmúlt évek nevelésének, együttélésének meglesz a gyümölcse, és kialakult az az igényesség a gyerekben, hogy már érzi, kit engedhet közel magához. A tizenéves korban lazítani kell a gyeplőn, ha azt akarjuk, ne szakadjon el.
Cziglán Karolina
pszichológus
