Ahogy sokszor említettük: a tizenéves kor egyik fő feladata az identitás kimunkálása. Az identitás tulajdonképpen arra a kérdésre adott válasz, hogy „ki vagyok én”. A mi kultúránkban az egyéni sajátosságokra nagyobb hangsúlyt helyezünk, mint a közösségi szempontokra, és erre a kérdésre is leginkább a személyről saját magáról szóló válaszokat adnánk. Férfi, illetve nő vagyok, jó matekos vagyok, humoros vagyok, gazdag, szép vagyok stb. Vagy éppenséggel csúnya, ügyetlen, örök vesztes vagyok – negatív tartalmakból is állhat az identitás.
Honnan jöttem?
Csakhogy többek vagyunk, mint egy tulajdonsághalmaz: valójában ugyanilyen fontos, hogy hova, kikhez tartozunk. Akkor is lényeges ez, ha nem tudatosítjuk, és látszólag nem törődünk ezzel. A közérzetünket, önbizalmunkat meghatározza, milyen csoportokhoz tartozunk, milyen gyökereink vannak. Az is sajátos formája a csoporthoz való tartozásnak, hogy az ősök sorában elhelyezzük magunkat, érezzük, hogy egy rajtunk túlmutató történet részei vagyunk.
Van, akiben felmerül a gyökerek megkeresésének igénye (ezzel magyarázható a családfakutatás divatjának fellobbanása), mégis jellemzőbb, hogy hajlamosak vagyunk háttérbe szorítani ennek fontosságát. Holott sokszor az ad megnyugvást egyéni kételyekkel szemben, ha az ember ráérez, ő több mint a saját élete. Hogy jött valahonnan, és folytatódik is a történet. A szülő sokat segíthet azzal, ha a maga módján ebben a témában is támogatja a tizenéves identitáskeresési törekvéseit, mert az, hogy saját magával mennyire elégedett, változhat napról napra aktuális élmények hatására, de amit a felmenőiről való tudásból merít, azt senki sem veheti el.
Így segíthet
Hogyan segíthet a szülő – merül fel a kérdés. Leginkább meséléssel. Szerencsések azok a családok, ahol van egy nagypapa, nagymama, aki megosztja az emlékeit. Nem is az információmennyiség vagy annak pontossága számít, hanem inkább az érzelmi töltet. Nem annak van múltja, aki minden adattal tisztában van, hanem akiben kialakul valamiféle élményszerű kép a múlt egyes szereplőiről. Aki úgy érzi, mintha ismerné őket. A szülő is mesélhet, és ha van erre igénye a gyereknek, ő majd úgyis tovább kérdez. Erőltetett lenne feladatszerűen minden nap tartani egy órás mesedélutánt, de az fontos, hogy legalább a lehetőséget megnyissa a szülő, legalább néha említsen egy-egy elemet a múltból, akár azok történetéből, akiket ő is csak elbeszélésből ismer.
Ez sokaknak spontán módon megy, hiszen őket is foglalkoztatja, mi volt régen. De van, akiben kialakul valamiféle gátlás, hogy a gyereket ezek a poros sztorik úgysem érdeklik. A fiatal érzi ezt a zavart, ő pedig azt hiszi, nem lehet kérdezni, mert anya, apa hallgat a múltról. Sok családban nem tudnak beszélgetni arról, mi történt. És ez nem ritkán akár a gyerek életében, kiskorában zajlott eseményekre is vonatkozik. Előfordul, hogy valaki terápiára jön, és kiderül, szinte semmit nem tud arról, ami nem a legközvetlenebb családtagjai körében történt. Még lenne is kit kérdezni, de valahogy nem illik, úgy érzi.
Sokat segít, ha vannak képek a falon, vagy legalább egy fényképalbum, ami néha előkerül. A régi tárgyak kapcsán is előbukkanhatnak történetek, vagy bármilyen banális, hétköznapi dologból kiindulva. Például: „ma paprikás csirkét főzök, Lili nagynéném tudta ezt igazán jól csinálni, tőle tanultam”.
A sötét történetű ősök
Ahol feltűnően elmarad a múltról való beszélgetés, annak általában valamilyen traumatikus esemény vagy feldolgozatlan sérelem az oka. „Ne kezdjünk beszélni a nagyszülőkről, mert mit mondok Pista bácsiról, aki verte a feleségét és alkoholista volt.” Vagy: „akkor szóba kerül Józsi öngyilkossága is.” Van szülő, aki maga nem tud mit kezdeni a család történetének egyes darabjaival, van, aki a gyereket félti tőle. Azt gondolja, ha tudná, mi is történt, akkor szégyellné magát, csorbítaná az önbecsülését, miféle felmenői voltak. Nem így van! A sötét történetű ősök is adhatnak erőt. Az is formálja az identitást, ha tudom, valaki elszúrta, de én máshogy állok az élethez. Az is, ha valaki rossz volt, ennek ellenére a gyerekéből rendes ember lett. Már pusztán az is erőt ad, ha az ember tisztelettel ránézhet az ősei szenvedésére, és hálával gondolhat rájuk, hogy jól-rosszul, tőlük telhető módon megküzdöttek az élet nehézségeivel.
Hősök között
Nemcsak a példaképekből lehet meríteni: akár még nyomasztó is lehet, ha valaki csupa hős közé születik. Olyan persze nincs, de előfordul, hogy így tálalják: csak a jót mesélik. Nyomasztó, mert ilyen történetekhez nehéz méltóvá válni, pláne túlszárnyalni. A valódi, hibákkal és erényekkel teli emberi sorsokra lehet úgy nézni: „én is ennek részese vagyok, és én is megpróbálom a legjobbat kihozni az életemből, akárcsak az elődeim.” És ez akkor hiteles, ha tudunk azokról is, akik elbuktak.
Lehet olyan időszak a kamasz életében, amikor nem szívesen hall a családról, sem a múltról. Ez azért van, mert éppen azon dolgozik, hogyan élhetni meg különállóságát, individualitását, és ő most arra helyezi a hangsúlyt, miben más, hogyan független a családjától. Ha így van, ne erőltessük a mesélést, úgyis eljön az idő, mikor a másik oldal, a valahová tartozás válik fontosabbá.
Cziglán Karolina
pszichológus
