Nem vitás, hogy mindannyian jól akarjuk nevelni a gyerekeinket és azt szeretnénk, ha felnőve kiegyensúlyozott, boldog, sikeres életet élhetnének. De mégis, mit jelent az, hogy „jól”? Hordozást, igény szerinti szoptatást? Érzelmi nevelést? Határok állítását? A pszichológia egyes elméletei napjainkban többféle választ is adnak erre a kérdésre, de szerencsére azért a különféle irányzatok között viszonylag nagy az átfedés.
Jeffrey Young, a sémafókuszú pszichoterápia kidolgozója a felnőtt páciensekkel szerzett tapasztalatai alapján fogalmazta meg, milyen gyermekkori eseményeken múlhat felnőttkori boldogságunk. Tapasztalatai alapján ugyanis léteznek bizonyos alapvető érzelmi igények, amelyek jó esetben gyermekkorunkban kielégülnek – azaz szüleink vagy gondviselőink úgy viselkednek, hogy ezek az érzelmi igényeink ne sérüljenek nagyon.
Ha az alapvető érzelmi igényeink gyermekkorunkban nem elégülnek ki, akkor mindez úgynevezett maladaptív sémák kialakulásához vezet, azaz olyan viselkedés- és gondolkodásbeli berögződéséhez, amelyek rontják az esélyeinket az érzelmileg stabil, szeretetteljes kapcsolatokra vagy épp a sikeres életre.
Öt alapvető érzelmi igényünk van
Young öt alapvető érzelmi szükségletet azonosított, vagyis tapasztalatai szerint gyermekkorunkban erre az öt dologra lenne szükségünk.
1. Biztonságos kötődés.
Ez azt az igényünket jelenti, hogy gyermekként legyen a környezetünkben olyan, biztonságot nyújtó személy, akire lehet támaszkodni, akiben meg lehet bízni. A biztonságos kötődés iránti igényünk sérülhet, ha szüleink elhanyagolnak, bántalmaznak, elhagynak, vagy fizikailag vagy érzelmileg elérhetetlenek – mert súlyos betegek, elhunytak, vagy csak iszonyú sokat dolgoznak.
2. Az autonómia és a kompetencia érzésének szükséglete.
Gyermekkorunkban a kiegyensúlyozott fejlődéshez szükségünk van arra a tapasztalatra, hogy képesek vagyunk dolgokat, akár nehéz dolgokat egyedül megcsinálni. Ennek a szükségletnek a teljesülését általában a túlvédő szülők szokták megakadályozni, vagyis akik túlzott aggodalom vagy szolgálatkészség miatt nem engedik, hogy a gyerek maga próbáljon meg felmászni a mászókára (hanem felteszik), felvenni a szandálját (hanem ráadják), megépíteni a legótornyot (hanem megépítik helyette).
3. A szükségletek és érzelmek szabad kifejezésének szükséglete.
Fontos, hogy a gyermeknek joga legyen kifejezni érzéseit és szükségleteit. A szükségletek alatt azt értjük, hogy szólhasson, ha éhes, szomjas, vigasztalásra vágyik. Az érzelmek kifejezése alatt pedig azt, hogy a gyereknek is legyen joga sírni, haragudni vagy épp örülni. Az egyes családok különbözhetnek abból a szempontból, hogy melyik területet tolerálják nehezen: ami a szükségleteket illeti, ide tartozik, ha a gyerek szükségleteit bagatellizáljuk vagy nemlétezőnek tekintjük (dehogy fázol, van rajtad pulóver; nem vagy szomjas, most ittál).
Az érzelmek közül általában a szomorúságot és a haragot tűrik nehezen a szülők – ebben nemi különbségek is lehetnek, hagyományosan a kisfiúknak nem szabad sírni, a kislányoknak pedig nem szabad dühösködni. De előfordul olyan is, ahol a szülők a hangos viháncolást, nyílt örömöt nem nézik jó szemmel.
4. A spontaenitás és játékosság iránti szükséglet.
Ez azt a gyermekkori igényünket jelenti, hogy időnként okos, tudatos döntések nélkül csak úgy elmerülhessünk valami haszontalanságban, csupán a cselekvés örömének kedvéért. Azaz lehessen vizezni a homokozóban vagy épp énekelni és ugrabugrálni. A spontaenitás iránti szükségletet gyakran a perfekcionista szülők elégítik ki nehezen, hiszen számukra az örömteliség egy dolog, de fontosnak tartják, hogy hasznosan és jól csinálja a gyerek, amit csinál.
Vagyis ügyesen, odafigyelve szép formákat építsen a homokból, a dalocskákat a megfelelő szöveggel énekelje, a színezőben ne menjen ki a vonalból, kék nyúl pedig nincs.
5. A keretek és az önkontroll iránti szükséglet.
Ez azt a gyermekkori igényünket jelenti, hogy meg kell tanulnunk kordában tartani érzelmeinket és igényeinket: azaz meg kell tanulni, hogy néha várni kell, amíg elkészül a vacsora, vagy amíg anya végez a teregetéssel, néha nem vesznek nekünk fagyit vagy új kisautót, és ezt ki mind ki kell bírni. A túlzottan szolgálatkész vagy épp rosszul értelmezett módon liberális nevelés lehet a gátja ezen igény kielégülésének, hiszen ha mindent szabad és mindent azonnal megkapunk, akkor nem alakul ki az önkontroll képessége sem.
Ez túl bonyolult!
Úgy érezzük, hogy az öt terület némiképp ellentmondásban van egymással, és lehetetlen egyszerre mindet jól csinálni? Most akkor spontán legyen az a gyerek és fejezze ki az érzéseit, vagy keretek között legyen és kontrollálja? A helyes egyensúlyt eltalálni valóban nem könnyű, Young azonban egyáltalán nem gondolja, hogy szülőként minden területen 100 százalékot kell teljesíteni. Csak ne legyen olyan, ami teljes egészében hiányzik, és komolyan sérül.
A tapasztalatok szerint a gyermekkori fejlődést a sokáig, rendszeresen ismétlődő élmények jobban meghatározzák, mint az egyszeri, kiemelkedő élmények. Azaz nagyon fájdalmas és ijesztő lehet, és lehet, hogy felnőttként is emlékszünk rá, amikor egyszer egy félreértés miatt ottfelejtettek az oviban, de ettől még a kötődésre és biztonságra való alapvető érzelmi igényünk nem sérül számottevően – ha közben a többi nagyjából ezer ovisnapon mindig értünk jöttek, és alapvetően lehetett számítani a szüleinkre.
Ugyanígy, semmi baja nem lesz a gyereknek, ha egyszer-egyszer nem bírunk magunkkal és megmutatjuk neki, hogyan kell rendes legóházat építeni – ha közben más alkalmakkor engedjük a szabad játékot. Az alapvető érzelmi igények akkor sérülnek, ha az előnytelen nevelési stílus évekig, nap mint nap jelen van.
És mi lesz, ha sérülnek? Kata esete
Az alapvető érzelmi igények kielégítetlensége úgynevezett maladaptív sémák kialakulásához vezet. A sémák olyan hiedelmek, amelyek alapján szemléljük a világot, és amelyek, ha maladaptívak, megakadályozzák, hogy úgy éljünk, ahogy nekünk jó lenne. A sémák hiedelmek; miattuk a valóságról téves képet alkotunk, és ezen téves kép vezérel minket a továbbiakban. Magyarul megtanuljuk, hogy a világ úgy működik, ahogyan azt gyermekkorunkban láttuk, és nem tudjuk elképzelni, hogy máshogy is működhetne.
Kata édesapja például nem vett részt a nevelésében, anyukája pedig a gyerek eltartása érdekében rengeteget dolgozott, gyakran küzdött depressziós tünetekkel, gyakran volt nagyon feszült, ideges – ilyenkor a kislánnyal kiabált, néha meg is verte.
Egy-egy nevelőapa-jelölt felbukkant néha, akik jól vagy semlegesen bántak a kislánnyal, de valódi kötődés egyikkel sem alakult ki. Kata úgy véli, az adott körülmények között anyja mindent megtett, amire képes volt: támogatta a továbbtanulásban, így jogász diplomát szerzett, és felnőve szakmájában sikeres, önálló életet tud élni.
Ugyanakkor a „biztonságos kötődés” iránti igénye gyermekkorában sérült: apja elhagyta, anyja nem tudott biztonságos személyként funkcionálni, a nevelőapák nem maradtak elég ideig. Ennek következményeként Katának két maladaptív sémája, azaz hiedelme alakult ki: az „elhagyatottság, kiszámíthatatlanság” az a hiedelem, hogy a személy úgyis elveszít mindenkit, akivel érzelmileg hangsúlyos kapcsolata alakul ki; valamint a „bizalmatlanság, abúzus”: az a hiedelem, hogy mások biztosan ki fognak használni, megcsalnak, bántanak, átvernek.
Az ilyen sémák megakadályozhatják, hogy az illető érzelmileg hangsúlyos, kiegyensúlyozott kapcsolatokat alakítson ki – hiszen ki lenne képes szívvel-lélekkel beleadni magát akár egy baráti, akár intim kapcsolatba, ha közben biztos benne, hogy úgyis otthagyják vagy bántani fogják?
A sémáink viselkedésünket, választásainkat is befolyásolják, ráadásul sajnos úgy, hogy saját túlélésüket segítsék: a maladaptív sémák nagyon ügyesen képesek túlélni bármilyen körülmények között. Azaz Kata elhagyatottságát és bizalmatlanságát ugyan meggyógyíthatná egy stabil, szeretetteljes kapcsolat, csakhogy sémái már abban megakadályozzák, hogy ilyet találjon.
A fenti sémákkal rendelkező személy ugyanis gyakran teljesen elzárja magát a kapcsolatoktól, de az is előfordul, hogy – nyilván nem tudatosan – olyan párt választ, aki beleillik a hiedelemrendszerébe: azaz nem lehet biztonságosan kötődni hozzá, mert mondjuk nős, vagy egy másik országban él, vagy bántalmazó, vagy csak szimplán nem akar komoly kapcsolatot.
Hasonlóképpen az autonómia, kompetencia területen sérülő gyereknél felnőve kialakulhat a „dependencia, inkompetencia” séma, vagyis az a hiedelem, hogy ő egyedül úgysem képes semmire, minek is megpróbálni. Így nem fog új készségeket tanulni, fenntartva azt a hiedelmét, hogy ügyetlen és életképtelen. Young összesen 18 sémát azonosított be kutatásai során, amelyek a gyerekkori alapvető érzelmi igények sérüléséből származnak és amik felnőve tovább működnek és rontják az életminőségünket.
Én már sérültem, mit csináljak?
Az alapvető érzelmi igények sérülése és az abból következő sémák „gyógyítása” sémafókuszú pszichoterápiával lehetséges. Ennek során a terapeuta segít a páciensnek, hogy felismerje a cselekedetei, választásai hátterében működő sémákat, és képes legyen megfigyelni azok működését a mindennapokban. A cél, hogy a páciens képes legyen a sémát nem abszolút igazságként kezelni, hanem feltevésként tekinteni rájuk – azaz legalább egy kicsit kételkedni bennük.
Ez azonban édeskevés: az esetek többségében hiába tudjuk, hogy szigorú, perfekcionista apánk nevelési stílusa vezetett ahhoz, hogy könyörtelen teljesítménykényszeresek vagyunk, és nem tudunk lazítani, ettől még nem következik be változás. Kata talán hiába látja be, hogy eltünedező apja és pótapja és zaklatott anyja révén szerzett tapasztalatai befolyásolják felnőttkori kapcsolatait, ettől még nem fog mostantól automatikusan rendes, elérhető fiúkba beleszeretni.
A sémafókuszú terápia ezért a magyarázaton és a tudatosításon kívül egy sor egyéb módszerrel is dolgozik, amelyeket élményalapú technikáknak és viselkedéses technikáknak neveznek. Az élményalapú technikákat az érzelmek befolyásolása és új, érzelmi tapasztalatok szerzése céljából alkalmazzák – imaginációk, szerepjátékok segítségével.
A viselkedéses technikák akkor kerülnek elő, amikor a terápiában már elég sok tudatosítást, magyarázatot és élményalapú technikát végeztünk – céljuk, hogy a páciens képes legyen olyan, új viselkedésmódokat kialakítani, amely nem a sémáit igazolja be.
A sématerápia ebből a három típusú módszerből áll össze, amelyek egymásra épülnek, és egy-egy terápia során változó arányban lehetnek jelen. A sémafókuszú terápia ebből adódóan hosszú: heti egy találkozással számolva egy-két év, súlyosabb kapcsolati problémák, személyiségzavarok esetén három-négy év is szükséges lehet.
