Valójában nemcsak a tizenéves kor sajátossága, hogy a fiatal ki tudja hozni a sodrából a szüleit, és pillanatok alatt ordításig jutnak el mindannyian, de ha korábban nem, hát ebben az életkorban biztosan megjelennek komolyabb feszültségek.
Az érzelmektől nem kell megijedni: baj akkor van, ha nem sikerül kezelni az indulatokat. Ha túl sok az agresszió, és nem tudjuk lecsillapítani a feszültséget, az hosszútávon mindkét felet megviseli. Ezért jó, ha néhány szempontot szem előtt tartunk.
A szülő felelőssége nagyobb!
Igaz, a tizenéves már nem kisgyerek, és támaszthatunk bizonyos elvárásokat vele szemben, de azért továbbra is a szülő az, akinek nagyobb a felelőssége, hogy milyen a kapcsolat közöttük, hogy milyen otthon a légkör. Hogy miért? Mert a gyerek még csak tanulja önmagát, még maga sem érti a saját reakcióit, még kevesebbet tud a kapcsolatok működéséről, mint a felnőtt.
A szülő felelőssége, hogy kézben tartsa ezt, és megpróbálja orvosolni, ha valami rossz irányba indult el köztük. Ha másképp nem megy, akár külső segítséget, családterapeutát bevonva. Az is a szülő dolga, hogy érezze, milyen eszköz fér bele, és mi az, ami túlmegy a megengedhetőség határán. Ezért nem jó érv, hogy „nem pofoznám a gyereket, de botrányosan viselkedik, ha rendes lesz, majd én is abbahagyom”. Hogy van-e verés vagy nincs, azért a szülő felel, nem lehet ezt áttestálni a gyerekre.
Jó az érvelés, de nem mindegy, mikor
A modern gyermeknevelési elvek szerint az ember nem csak parancsokat osztogat, hanem igyekszik megmagyarázni a gyereknek, mi miért fontos, sőt, ezt ún. én-üzenetekkel teszi, azaz elmondja, neki személyesen miért fontos ez vagy az, ő hogyan érzi magát egyes helyzetekben. Ez rendben is van, csakhogy nem minden érzelmi állapotban alkalmas az ember arra, hogy befogadja a másik szempontjait. Amikor a tini könnyes szemmel üvöltve vagy zokogva, vagy az asztalt csapkodva próbálja meg jól-rosszul kifejezni, hogy őbenne mi van, és mi a baja, akkor hiába kezdi el a szülő a saját oldalát kifejteni, egyszerűen egy szót sem fog belőle felfogni a gyerek. Legfeljebb annyit, hogy anya, apa saját magáról beszél, ahelyett, hogy rá figyelne.
Próbáljuk meg megérteni, mit szeretne kifejezni a gyerek, és tükrözzük is vissza neki! „Most azért haragszol ennyire, mert úgy gondolod, igazságtalan voltam veled?” Ha kifejezzük, hogy eljutott hozzánk, benne mi okozza az indulatokat, és felfogtuk, mi az ő verziója a történésekről, akkor csökkenni fog a feszültség, és eljutunk oda, hogy mi is elmondhatjuk a saját álláspontunkat, és még hallani is fogja a gyerek. Sokan azzal próbálják megnyugtatni a tinit, hogy megértetik vele, miért nincs igaza, így okafogyottá válik a dühe. Ez sosem működik! Először éreznie kell, hogy megértettük, akkor válik nyitottá a szülő szempontjaira.
Nem kell mindig egyetértésre jutni
Az a benyomásom, a legtöbb párkapcsolati és szülő-gyermek konfliktust az a téves kiindulópont okozza, hogy csak az egyiknek lehet igaza. Mivel az ember a maga igazát látja, nyilván a másik téved, és a cél, hogy meggyőzzük erről. Csak sajnos a másik fél fejében hasonló logika fut. Ha kívülről nézzük, akkor pedig számos vitát látunk, ahol mindkét fél szempontja érthető, mégis, ütközik a két álláspont, hiszen két különböző személyiség vesz részt benne, eltérő igényekkel. És ez így természetes.
Nem cél, hogy minden helyzetben egyetértésre jusson szülő és gyerek, hiszen különbözőek a szükségleteik. Cél, hogy oda eljussanak, hogy mindkettő megérti a másik szempontját, és megállapodnak valami olyasmiben, ami mindkettőjüknek elfogadható.
Például lehet, hogy a gyerek szerint nem olyan fontos a tanulás, mert úgyis rocksztár lesz, a szülő pedig úgy véli, kevesen futnak be, ezért kell készülni egy B változattal is. Ha erről meg akarja győzni, nem biztos, hogy sikerül, mert a tini szeme előtt most a vágya lebeg, nem szívesen gondolkodik a sikertelenségben. Sőt, ha folyton ezzel jön anya vagy apa, az számára azt is jelenti, hogy nem bízik benne, nem drukkol neki. Vég nélkül lehet ezen vitatkozni, és nincs kiút belőle, ettől nem oldódik meg, hogy tanuljon a gyerek. Egyszerűbb, ha megállapodnak abban, hogy ezt a kérdést különbözőképp látják, és hogy mindketten elfogadják ezt a különbözőséget. Miután ezt leszögezték, már mindenki sokkal nyugodtabb, és észre fogják venni, nem is olyan nehéz egyezségre jutni valamiben, ami a szülőnek is elég, és a gyerek is szívesen vállalja. Például, hogy legalább az érettségi tárgyakból négyes átlagot hozzon.
A szülő-gyerek konfliktusoktól nem kell megijedni, ezeknek van helye jó kapcsolatban, jó családban is. De az fontos, hogy ne engedjük elmérgesedni őket, mert ha tartósan beleragadunk, eltávolodhatunk egymástól.
Cziglán Karolina
pszichológus
