A leggyakoribb forgatókönyv, hogy a harcok egész kicsi korban elkezdődnek, igaz, a kistestvér születésével még nem feltétlenül, bár a szülők rendszerint ekkor várják a testvérféltékenység felbukkanását. De akkor mindenképp, mikor már képes kúszni-mászni a kicsi, és megzavarja a nagy gyerek territóriumát, összedönti a homokvárát, elveszi, amivel játszani akart. Aztán folytatódik.
A kamaszok általában kötelezőnek érzik, hogy undokoskodjanak egymással, közben lehet, hogy hatalmasakat beszélgetnek, vagy össze tudnak fogni bizonyos kérdésekben. Ez a feszültség, ez a kényszer, hogy márpedig el kell határolódni a testvértől, hogy kell a konfliktus, rendszerint a felnőttkor eleje felé múlik el.
Hogy felszíni, túljátszott viharokról van-e szó, vagy tényleg nem szeretik egymást a testvérek, lemérhető azon, vannak-e helyzetek, ügyek, amikben szövetséget alkotnak. Abból, hogy két ember vér szerinti testvér, sajnos nem következik automatikusan, hogy jóban lesznek valaha, de az igen, hogy gyerekként elkerülhetetlenek a csetepaték.
Ennek megvannak az okai, egyes elméletalkotók arra helyezik a hangsúlyt, hogy a szülők szeretetéért, elismeréséért folyik a versengés, mások arra, hogy bizonyos javakért, ami jelenthet előjogokat, lehetőségeket, akár konkrét területet a lakásból vagy tárgyak birtoklását.
A vitákba belevegyül az is, hogy mások, a barátok előtt ciki, ha az ember túl jóban van a kistestvérrel, mert az olyan dedós dolog – érzik sokan. Különböző nemű gyerekeknél pedig az incesztus tabu, azaz annak tilalma, hogy a rokonok között megjelenjen a szexualitás, ez is szerepet játszik abban, hogy látványosan ki kell fejezni az utálatot. Azaz nem szabad túl közel engedni a másikat, túl sok gyengédséget engedni a kapcsolatba. Ez persze nem tudatos megfontolás alapján történik.
Amíg van pozitív kapcsolódás is a gyerekek között, addig a szülőnek nem kell attól félnie, örökké rossz testvérek maradnak, és felnőttkorban nem fognak egymásra támaszkodni. Lehet, hogy sokat vitáznak, de ha arról van szó, valami közös meglepetést agyalnak ki a nagymama szülinapjára, akkor összefognak, titokban súgnak-búgnak. Vagy ha valaki, például egy osztálytárs csúnyán megbántja az egyiket, arra a másik is haragszik. Esetleg a szülő igazságtalan az egyik testvérrel, a másik, aki addig kritizálta és szekálta, most kiáll mellette. Ezekből lehet tudni, hogy a felszíni viták mélyén ott van az összetartozás érzése is, és ez megmarad a felnőttkorra is.
Már csak az a kérdés, hogyan vészelje át a szülő ezt az időszakot, mikor és mennyire avatkozzon bele az ügyeikbe. Az általános irányelv az, hogy jobb kimaradni, de vannak kivételek. Hogy miért jobb kimaradni általában: először is, a szülő nyugalma érdekében. Elég az, hogy a gyerekkel való kapcsolatát rendezgetnie kell, nem jár vele jól, ha még azt is magára vállalja, hogy a testvérek egymással való kapcsolatának döntőbírája vagy mediátora legyen.
Ez persze csak kényelmi szempont, ami önmagában nem elegendő érv, de ha tizenévesekről beszélünk, egyébként is hasznos egyre nagyobb szabadságot engedni a gyerekeknek abban, hogy a saját kapcsolataikat igazgassák, megtapasztalják, mi van, ha megbántják a másikat, és hogyan lehet rendezni egy konfliktust. Tanáccsal, véleménnyel segíthetünk, de próbáljunk minél kevésbé belelépni ezekbe a helyzetekbe!
A harmadik érv pedig az, hogy a gyerekek nem ritkán épp a szülőknek rendezik a jeleneteket, és olaj a tűzre, ha anya vagy apa belesétál a csapdába, és tényleg ítéletet hirdet, kinek van igaza, és ki az áldozat. Játszmák ezek, amiket nem érdemes továbbgörgetni.
Vannak azonban kivételek, amikor feladata az anyának, az apának, hogy megálljt parancsoljon. A család értékrendje megszab bizonyos alapvető normákat azzal kapcsolatban, hogyan lehet, és hogyan nem szabad egymással viselkedni. Például: lehet vitatkozni, de nem szabad egymást megalázni, a méltóságában sérteni.
A tizenévesek pedig nem feltétlenül érzik a határt, mi bántó a másik számára annyira, hogy az már túlmegy a csipkelődés szintjén. A kamasz sérülékeny, törékeny az önértékelése, és nem tesz jót, ha otthon ahelyett, hogy védelmező, elfogadó közegre találna, elmélyítik a kételyeit.
Jó példa erre, mikor a testvérek egymás külsejére tesznek durva megjegyzéseket. Azon élcelődik az egyik, olyan ronda pattanásos a másik, hogy a vulkánnak nincsenek olyan kráterei, mint az ő keléseinek, vagy, hogy olyan nagy a feneke, hogy új autót kell venni, hogy beférjen. Érdemes leállítani azt is, ha olyan gyengeség válik csúfolódás tárgyává, amiről a másik nem tehet, például diszlexia vagy rossz tájékozódási képesség.
Ha a szülő egyébként nem szól bele a hétköznapi vitákba, és nem próbálja rendezni a „már megint az én fülhallgatómat használja!” típusú kérdéseket, akkor lehet igazán hatékony, amikor egyszer-egyszer felemeli a szavát, és komolyan, de határozottan kiáll azért, hogy márpedig egymás méltóságát tiszteletben tartjuk. Ezzel mindenki jól jár: a csúfolódó gyerek megtanulja, hogy van különbség csipkelődés és megalázás között, a másik pedig megéli, hogy bár a viták elviselhetők, az ember mindig elvárhatja, hogy tiszteletben tartsák a személyét.
Cziglán Karolina
pszichológus
