Akik a vak gyerekekkel is rajzolnak - interjú

Zanza!

A meseterápia és a művészetterápia különösen hasznos módszerek gyermekek esetében, mind a gyógyítás, mind a fejlesztés terén. Művészetterápia hallatán elsősorban automatikusan a képzőművészetek, a rajzolás, festés ugrik be, és valóban, ezeket ez eszközöket széles körben használják. De mi a helyzet akkor, ha a művészetterapeuta vak és látássérült gyermekekkel foglalkozik? Lehet-e vak gyerekekkel rajzolni, és mire jó esetükben a különböző módszerek kombinációja? Hogyan dolgozza fel egy gyerek, ha nem születésétől fogva látássérült, hanem később veszíti el a látását, és hogyan segíthetünk neki?

A Mosoly Alapítvány két terapeutája kilencedik éve tart csoportokat az Új Európa Alapítvány támogatásával a debreceni Dr. Kettesy Aladár Általános Iskolában, ahol vak és látássérült gyermekek tanulnak. Sokan közülük halmozottan hátrányos helyzetűek, egyéb fogyatékkal. Hajduné Fábián Irén és Lórántné Kovács Anna terapeuták a művészetterápia és a mozgásterápia eszközeinek sokoldalú felhasználásával és a speciális célcsoportra kidolgozott saját technikák, módszerek segítségével dolgozik a gyerekek fejlesztésén. Tapasztalataikról, élményeikről beszélgettünk a terapeutákkal.

Milyen gyerekekkel foglalkoztok, hány évesek, miben sérültek?

Lórántné Kovács Anna: Csoportjainkban 6-12 éves enyhén, vagy súlyosabban látássérült és vak gyermekek vesznek részt, akik szinte kivétel nélkül halmozottan hátrányos helyzetűek. Sokszor nem elfogadható körülmények közül érkeztek az iskolába, így mind szociálisan, mind a tanulásban le vannak maradva kortársaikhoz képest.

Korosztály, illetve a gyermekek igényei szerint több csoporttal dolgozunk. Nem mindegy ugyanis, hogy látó, vagy vak gyermekkel vagyunk együtt. Különböznek a gyermekek a tekintetben is, hogy melyik eszközt részesítik előnyben: inkább a zene áll közelebb hozzájuk, vagy a művészetek, mese, dramatikus játékok, vagy épp a mozgásos tevékenységek. Igyekszünk kisebb létszámmal (6-7-8 fő) dolgozni, azonban előfordul, hogy nem tudunk nemet mondani a gyerekek kérlelésére, így alkalomadtán 10-12 gyerek is részt vesz a csoportokon.

Milyen művészetterápiás eszközöket használtok a látássérültekkel?

Lórántné Kovács Anna: Képzőművészet-, mese-, zene- és mozgásterápiás elemeket, illetve relaxációt is alkalmazunk a foglalkozásokon, ezeket mindig a gyerekek aktuális érzelmi állapotához, a csoportösszetételhez igazítva.

Általában zenével, hangszerekkel kezdjük és zárjuk a csoportokat, ez keretet ad a foglalkozásnak: az elején energetizál, a végén lecsendesít. A gyerekek ösztönösen érzik, hogy van-e olyan érzés, élmény az életükben jelenleg, amit spontán szeretnének megélni, átdolgozni zenével, esetleg alkotásban (rajz, festés, gyurmázás). Ilyenkor hagyjuk, hogy a szabad energiák áramoljanak, majd ha már nincs spontán „mondanivaló”, átvezetjük őket a mesék felé, esetleg közös mesét találunk ki, melyet később alkotásban, dramatikusan, tánccal, mozgással, avagy hangokkal feldolgozunk.

Amikor több nem látó gyermekekkel vagyunk egyszerre, a zene, a dramatikus játék, a mozgás és az érintésre épülő eszközök (mint a gyurma) szerepelnek a terápia vázaként. A látó gyerekekkel előtérbe kerül a festés, rajzolás is.

A relaxációt mindkét esetben alkalmazzuk: a nem látó és látó gyerekek is egyaránt képesek elképzelni az eléjük tárt, avagy közösen elképzelt világot. Az egyes konfliktusok kezelésében is igen hatékony ez a módszer, hiszen a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeink sokszor képtelenek az önmegnyugtatásra. A relaxációval levezetjük a feszültséget, és a mindennapi gondokat egy kicsit el is űzzük.

Új technikákat is kifejlesztettetek – miket, hogyan?

Lórántné Kovács Anna : A „rajzolás bekötött szemmel” technikát Irén fejlesztette ki, és évek óta sikerrel alkalmazzuk. Ebben vak és a látó gyerekek egyszerre, együtt rajzolnak kendővel a szemükön. Ez lehetőséget ad arra, hogy a nem látó gyerekek egyenlő helyzetbe kerüljenek a csoportban a képzőművészeti alkotás közben, sőt, sokszor ők „vezetik” látó társaikat az alkotó folyamat során. Ez képességeik hiánya ellenére pozíciójukat erősíti a csoportban.

A „ceruzatáncoltatás” az előbbi technika továbbfejlesztése. Ez a zenére, ellazult állapotban történő gyakorlat egyaránt használható rajzkészség fejlesztésére, zenei művelésre és relaxációra. A vak gyerekeknél került korábban előtérbe, de mára a látó gyerekeink is nagyon élvezik. A vakon született gyerekeknél megfigyelhető a test merevsége, ami az ujjakra is igaz. Ezt a kicsiknél többnyire ringatással, testlazítással, nagyobbaknál a zene ütemére való mozgással, hangok után fordulással fejlesztjük.

A kezekben lévő merevség oldására a hangszerek vannak segítségünkre, illetve tökéletes erre a célra a „ceruzatáncoltatás”, amikor a gyerekek egyszerre több ceruzát vesznek a kezükbe és azokkal egyszerre rajzolnak. A csuklómozgáson, illetve a ceruzák finom érzésre és többnyire zenére történő táncoltatásán van a hangsúly. Az ezalatt hallgatott zenék változatosságán is múlik az érzelmi felszabadulás mértéke. A finommozgások fejlesztése a nem látó gyermekeinknek nagyon fontos, hiszen számukra a braille-írás ismerete elengedhetetlen a későbbi boldoguláshoz.

Hajduné Fábián Irén: A vakon született gyerekek nagy része (vagy talán mindegyikük) nehezen használja a kezét. A testükre jellemző merev tartás a kezükre is érvényes: megfigyeltük, hogy az ujjaikat nem tudják külön-külön használni. Talán ez utánzással sajátítható el igazán a fejlődés során. Ezért vezettük be olyan kézlazító gyakorlatokat, mint a ceruzatáncoltatás a végtag merevségének oldására, csuklólazításra, vagy a dobolás. A dob használatakor a gyerekeink keze eleinte úgy működik, mint egy bot. A saját technikák egyike, hogy tanítgatjuk őket, hogy használják az ujjaikat külön-külön, hogy finomabb hangokat legyenek képesek megszólaltatni.

Például a gyerek a kezét ráteszi a mi kezünkre, és érzékeli, hogy mi hogyan használjuk az ujjainkat a differenciált hangzás elérése érdekében. Egy látássérült kisfiúval kezdődött a kísérletünk évekkel ezelőtt, és most ott tartunk, hogy éppen tegnap, amikor az egész testet lazítottuk zenére, olyan differenciált mozgást volt képes végrehajtani, mint a látó társai sem.

A következő lépés az ujjak ügyesítésére a szintetizátor volt, ami azóta is nagy sláger a vak gyerekek körében. Vallom, hogy a kéz, és az ujjak ügyesítése hatással van az agy differenciált fejlődésére, az pedig kihat a többi testrészre is. Itt is arra törekszünk, hogy minden ujjuk használva legyen a hangszer használatakor.

Egyébként az a tapasztalatom, hogy a test és adott esetben a gondolkodás merevsége nem csak a vakon született gyerekek jellemzője, hanem az okos, és mindenféle megfelelési kényszerekkel megáldott/megvert gyerekekre (és felnőttekre) is.

Igaz, hogy a vakon született gyerekek többi érzékszerve kifinomultabb?

Lórántné Kovács Anna: Érzékszerveik egyértelműen kifinomultabbak, kilométerekről tudják, hogy közeledem. Közülük is a hallás és a tapintás kapja véleményem szerint a fő szerepet. Hangszerekkel és zenével, mozgással, tánccal tudunk velük legjobban dolgozni a csoportokban.

Fantasztikus tapasztalás volt számomra, hogy a vakon született gyerekek ugyan nem láttak még színeket, nem tudják azokat elképzelni, mégis érzik azok „rezgéseit”: például a kéket hidegnek, a sárgát „boldognak” jellemzik.

Ha valaki később veszíti el a látását, az mennyiben más? Hogyan tudják ezt a veszteséget a gyerekek megérteni, feldolgozni?

Lórántné Kovács Anna: Vannak gyermekeink, akik fokozatosan veszítik el szemük világát, őket ebben a gyászukban is segítenünk, vezetnünk kell, mely sokszor hangos, érződik benne a mérhetetlen elkeseredés, de idővel csendesül, s helyét átveszik azok az energiák, melyeket sikerül a későbbi élethez, tervekhez kapcsolni.

Egy kislányunk évekkel ezelőtt egy agydaganat következtében egy év alatt fokozatosan veszítette el a látását. Ezt követően fél évig aktívan gyászolta szeme világát. Ebben az időszakban rendkívül fontos volt, hogy ahelyett, hogy erőszakosan kimozdítanánk ebből a helyzetből, csendesen elfogadjuk veszteségét, mesékkel segítsük, problémamegoldó sémákat adjunk neki a túléléshez.

Hagytuk, hadd „létezzen” a foglalkozásokon, és bátorítottuk, hogy adja ki magából haragját „szilajkodással”. Hónapokon keresztül papírt téptünk, feltétel nélkül elfogadtuk őt és a fájdalmát is.

Hajduné Fábián Irén: gyászában is nagy hasznunkra volt a gyurmázás mellett, ami a korábbi boldog éveit hozta vissza neki, egy új eszköz, a dob. A dobolásai közben jutott olyan révült állapotba, amikor képes volt elérni olyan mélységeket, hogy „ős sámán hangok” törtek fel belőle. Ez jelentős állomás volt. Akkor kezdtek megszűnni a dühkitörései. Az öngyógyítás csodája nekem ő máig is.

Lórántné Kovács Anna: Ebben a biztonságot jelentő helyzetben egy alkalommal úgy döntött, elég volt a folyamatos harcból és dühből, „kimerészkedik”. A mesék dramatikus feldolgozásánál az addig megjelenő farkasból hirtelen egy kutyává változott, a féktelen „szilajkodást” pedig felváltotta egy aktív alkotási folyamat. Leült az asztalhoz a többiek közé és elkezdett rajzolni. A színeket kérte egymás után, és arcán mosoly jelent meg. Ezután minden alkalommal önállóan gyurmázott, rajzolt, vízzel festett és átérezte a közös alkotás élményét. Szerepjátékkal ráismert arra, hogy ő értékes, és azóta nem is hallottuk azt a mondatot, amit azelőtt oly sokszor: „Engem nem szeret senki, én elmegyek!”. Szilaj is eltűnt a foglalkozásokról azóta, viszont megtanulta, hogyan tartsa életben magában. Azóta tinivé cseperedett, önálló, okos, boldog, egy igazi csoda ő nekünk és a többi hasonló sorsú gyereknek is!

Milyen, erre a csoportra jellemző nehézségekkel találkoztatok?

Lórántné Kovács Anna: Ebben az iskolában sok gyermek már elsős kora óta kollégista, a gyengén látás mellett nem kevesen vannak, akik gyógypedagógiai ellátást igényelnek, s nem megfelelő szociális körülmények közül érkeznek. A gyerekeknek nehézséget jelent az iskolában a családtól való távollét, szociális gátlásaik vannak, és sokszor megküzdési mechanizmusokkal, az egyes konfliktushelyzetekben kialakított megoldási sémákkal sem rendelkeznek, amiket alkalmazhatnának stresszes, szorongást keltő helyzetekben.

Mi a cél, miben fejlődnek a gyerekek a módszeretek hatására?

Lórántné Kovács Anna: Céljaink között szerepel a gyerekek szorongásának csökkentése, pozitív és reális énképének kialakítása, önbizalmuk növelése, szociális készségeik kialakulásának elősegítése, illetve az is, hogy a csoportban összhang alakuljon ki, a gyermekek odafigyeljenek egymásra, elfogadják önmaguk és a többiek másságát is, s megtalálják helyüket az egység részeként. A zene, a művészetek és mesék segítségével közös élményeket szereznek a gyermekek, a mesék által problémamegoldási sémákat kapnak, mely segíti őket abban, hogy saját élethelyzetükből fakadó lelki problémáikat feloldják.

Én azt tartom a legfontosabbnak, hogy a gyerekek érezzék, hogy a foglalkozásokon bátran és önfeledten megélhetik önmagukat, a bennük zajló lelki történéseket, hiszen megteremtjük számukra az ehhez szükséges biztonságos, családias és elfogadó közeget.

Számomra például egy nagyon megható pillanat volt, amikor a „A rút kiskacsa” c. mese utáni dramatikus játékunk után egy látássérült, testi fogyatékos, önértékelésében sérült kislány elkészítette a meséhez kapcsolódó rajzát. Rút kiskacsa képében a víztükör fölé hajolva képes volt meglátni magában a gyönyörű hattyút, sárgával pedig megnevezni a boldogságot, amit a frissen „megszületett” hattyú érez. Ezek a pillanatok minden alkalommal megerősítenek bennünket abban, hogy a „Mosoly munka” csodálatos.

Hajduné Fábián Irén: Az én célom élményhez juttatni az élményhiányos, sokszor merev gyerekeket. Eszköz, lehetőség, hely, törődés, figyelem, amit nyújthatunk nekik. A bizalom kiépülése fontos a munkánkban, amikor bátran lehet mindenki az, ami. Aztán, ha kellően megérik a bizalom, öntudatlanul tanulunk egymástól. Nem direktben, hanem örömmel és önként. Szerintem ez a lelki érés folyamatában nélkülözhetetlen. Minden művészeti eszköz, technika használata, maga a megtapasztalás, amit nem lehet másként megtanulni (pl. könyvekből), csak a saját élmény tapasztalata alapján. A beégett blokkok a testben oldhatók mindenféle művészettel! Szinte csak azzal a „törődésen” kívül...

Mennyire viseli meg a terapeutát mindez?

Lórántné Kovács Anna: Hazudnék, ha azt mondanám, könnyű. Pszichológusként másokat figyelni, segíteni, vezetni, vagy csak „tartani”, hogy ne zuhanjanak össze, érzelmileg megterhelő. Azonban engem folyamatosan éltet az, ha látom a szemükben az örömöt, a megkönnyebbülést, a felszabadulást. Természetesen a Mosoly alapítvány szupervíziós segítséget is biztosít számunkra, ahol a csoportokkal kapcsolatos nehézségeket megbeszélhetjük.

Blogmustra