Miközben tele a világ kétes hasznú önsegítő könyvekkel, a boldogabb élethez való legjobb minta otthon mászkál. 60-130 centis, és örül az életnek.
Ha kisgyerekről és tanulásról van szó, elsősorban arra szoktunk gondolni, a szülő feladata, hogy mindenféle gyakorlati és elméleti ismeretet átadjon a csemetének, és közben még a példamutatásával is okítsa.
Holott valójában kölcsönös folyamat zajlik köztük. Több értelemben is: egyrészt a szülő is tanulja az anyaságot, az apaságot, új kihívásokkal szembesül, amiket az új szerep és életszakasz hoz elé, és ez formálja a személyiségét.
Másrészt újra is tanulhat olyasmiket, amiket gyerekként még tudott, de a felnőtt lét megfakította. Már, ha nyitott rá, hogy rácsodálkozzon, hogyan látja a csemete a világot, és engedje, merje engedni, hogy ez hasson rá. Végtelen a sora annak, amit a gyermektől tanulhatunk, az alábbi csupán egy szubjektív válogatás.
Mindennek lehet örülni
Az egészséges gyerek alaphangulata az öröm. A felnőttnek már komoly ok kell, hogy örüljön, például egy munkahelyi siker, vagy egy régen várt találkozás. Felnőttként is örülünk néha „csak úgy”, ismerjük az élményt, mikor rácsodálkozunk, hogy kivirágzott a karácsonyi kaktuszunk vagy, hogy megjött a tavasz, de azért valljuk be, a legtöbben nem naponta többször, százszor élik át ezt a derűt, inkább kivételes pillanatként adatik meg.
A kisgyerek, noha előző percben még lehet, hogy durcás volt valamiért, máris teljes lényével repes a boldogságtól amikor felfedezi, hogy belekerült egy egész szem eper a fagyijába, vagy befordult a sarkon a kukásautó.
Ha valaki csöpögős idézeteket olvas arról: vegyük észre az élet apró szépségeit, nem biztos, hogy kedvet kap hozzá. A kisgyerekkel való együttélésben viszont állandó mintát lát az ember, hogy kell ezt csinálni. A legkönnyebb először a gyerek örömének örülni, a haladó szint, mikor saját okokat találunk.
Jóindulatú nyitottsággal állni mindenkihez
Na persze, undokok is tudnak lenni a gyerekek, de ha még nem alakult ki valami konkrét feszültség, mégis a jóindulatú érdeklődés a jellemzőbb. Talán az az oka, hogy nem épültek ki azok az előítéletek, olykor tapasztalatból is származó félelmek, amik a felnőttben. Megnyilvánul ez abban, ahogy mernek kérdezni, mert nem fut le az agyukban, hogy a másik úgyis hárítani fog, nem lesz őszinte, és végül egy rosszízű beszélgetés lesz ebből.
Olyan jószándékú naivitással kérdezik meg Irma nénit, miért kiabál ilyen sokat Béla bácsival, hogy Irma néni zavarba jön, és talán még el is gondolkodik, nem pedig csípőből utasítja el a kérdezőt, hogy törődjön a maga dolgával – ahogy tenné, ha egy felnőtt érdeklődne.
A részeg embertől nem megvetően fordulnak el, hanem együtt érzően kérdezik anyától, az az ember miért jár ilyen furcsán, és ha elkezdi a szülő magyarázni, mi az oka, tovább kérdeznek, és a végén elraktározzák a tudást, hogy szegény beteg, vagy szomorú az élete, és azért iszik, hogy jobban érezze magát. Ezt felnőttként is tudjuk, mégsem az együttérzés a válaszunk.
A szabálytalanság varázsa
A gyerekek számos nonkonform ötlettel állnak elő, ezek közül van, ami a szülő számára nem vonzó, mint például az össze nem illő ételek párosítása, vagy a sáros ruhában való ágyban fetrengés, de van, amire felnőttként is megkérdezhetjük: miért is ne? Attól még, hogy nem így szoktuk, egész jó ötlet! Néha a kényelem tartja vissza a szülőt, holott miért is ne lehetne például esőben kirándulni, ha az embernek van esőkabátja? Felnőtt korra kissé megcsontosodik az ember, számos dolgot eleve elutasít, anélkül, hogy néha felülvizsgálná, okkal teszi-e.
Kimutatni az érzelmeket
A gyermeki őszinteség sokszor megható, sokszor kényelmetlen. Tulajdonképpen igyekszünk lenevelni őket róla, hiszen az őszinteség része az is, hogy hozzávágja a könyvet ahhoz, akire dühös, hogy toporzékol, ha valami nem a tetszése szerint alakul. Nehéz lenne az együttélés, ha nem tanulnánk meg magunkban, belül toporzékolni.
De nem biztos, hogy minden őszinte érzelmi megnyilvánulást ki kellene dobni. A legtöbben fukarkodnak az öleléssel, a dicsérettel, vagy, hogy egyszerűen megmondják a másiknak: „nagyon örülök, hogy látlak!”. Talán félünk a visszautasítástól, vagy csak nem akarunk ömlengősnek tűnni.
Csakhogy a legfontosabb, ami maradandó, és ami idős korunkból visszanézve sem fog felesleges energiapocsékolásnak tűnni, az mégiscsak a tartalmas emberi kapcsolatokra szánt idő. Jó lenne átgondolni, megéri-e, ha épp ebben fogjuk vissza magunkat, miközben munkában, ügyintézésben, fontoskodásban, aggódásban szabad utat engedünk magunknak. Azok utólag semmit sem fognak érni!
Akinek kisgyereke van, használja ki az időt, hogy tanuljon tőle! Nehezebb bölcs mondásokat tartalmazó könyvekből javítani valamit a mindennapokon, könnyebb, ha van egy kis ember, akinek mindez magától jön. Ha az ember engedi, hogy csatlakozzon ezekhez a gesztusaihoz, és a csemete szemével is lássa a világot, akkor derűsebb napjai lesznek.
Cziglán Karolina
pszichológus
