Ki ne tapasztalt volna olyat, hogy félreértett egy viccet a kisgyerek, és vérig sértődött, noha a szülőben vagy más családtagban nem volt a legkisebb rossz szándék sem. Máskor azon bántódik meg a csemete, hogy éppen akkor nem rá figyelnek, mikor nagyon szerette volna – lehet, hogy csak fél percig tartott az egész, de neki épp akkor nagyon kellett volna.
Felnőtt logikával nézve néha nehezen követhető, miért azon bántódik meg, amin, míg máskor egészen nagyvonalú, amikor egy felnőtt nem lenne az. Vannak érzékenyebb és kevésbé érzékeny gyerekek, de aligha kerülhető el anyaként és apaként az élmény: az ember néha akaratán kívül megsérti a csemetét.
A kisgyerek még nem tudja pontosan dekódolni a gúnyt. Érti és érzi, hogy az ember néha azért mond valamit a másiknak „viccelve”, hogy megbántsa őt, azaz, hogy emberek tudnak egymás kárára tréfálkozni. De hogy most épp ez történt-e, azt még pontatlanul olvassa le. A nagyobb gyereket és a felnőttet sokféle tudás segíti ebben, és ezek közül van, amit idő megtanulni. Segít minket a szociális normák ismerete, azaz megtanultuk, mi számít bántásnak, mi nem. Segít a hangsúly és hanghordozás: ezt a gyerekek is használják egymás ellen, de még nem olyan biztos mankó számukra, így előfordul, hogy a nagynéni a legkedvesebb hangsúllyal, mosolyogva jegyzi meg: „olyan vagy ezzel a virággal a hajadban, mint egy tavasztündér”, de ha a csemete épp nem olyan hangulatban van, hogy tavasztündér szeretne lenni, lehet, hogy sírásra görbülő szájjal fog kiviharzani.
Ide kapcsolódik a felnőttek számára rendelkezésre álló következő támpont: az empátia. Az ember nagyjából tudja, hogyha a másik ezt vagy azt mondta, ő kedvességnek szánta-e. Lehet, hogy nem tetszik, hogy épp ahhoz a színésznőhöz hasonlítanak az új ruhámban, de ha tudom, a másiknak ő a kedvence, nem fogok megsértődni. A gyerek a saját érzelmeiből indul ki: ha neki ellenszenves, ami elhangzott, akkor nem jut eszébe szétválasztani a saját érzését a másik szándékától.
És végül: a nagyobb gyerek és a felnőtt jó esetben, azaz ha egészségesen kötődik a szeretteihez, bízik benne, hogy akivel érzelmi kapcsolata van, az nyilván nem akarta bántani, még ha elsőre furcsán is hangzik, amit mondott. A gyerek inkább él a pillanatban, nem töpreng azon, hogy „de hiszen nagyinak én vagyok a kedvenc unokája, akkor biztos csak félreértem, hogy bántó szándékkal szólt hozzám”.
Legyünk igazságosak, nemcsak akkor sértődik meg a csemete, ha valamit teljesen félreértett, hanem gyakran a felnőttek figyelmetlenek, és olykor a szülőkből, rokonokból hiányzik az empátia. A legjellemzőbb helyzet, mikor nem vesszük komolyan a gyereket. Valamit szeretne megmutatni magából, és viccet csinálunk belőle, bagatellizáljuk és kifigurázzuk, amit mutat. Például rajzol valamit, ami kicsit viccesre sikerül, vagy beöltözik, és valahogy komikus a végeredmény. Ő viszont azonosul azzal, amit mutat, és szeretné, ha komolyan vennénk őt. Ilyenkor az bántja, hogy nem lépünk bele a világába, a felnőtt egészen más szempontot vesz fel, ő pedig egyedül marad, különösen, ha még derűs egyetértés is kialakul a jelenlévő többiek között – vele szemben.
Van család, ahol a gyerekek az ünnepeken általában valamilyen műsorral készülnek, de nem egyszer fullad sírásba a bemutató. Méghozzá azért, mert ők komolyan veszik, amit előadnak, és elvárnák (jogosan!), hogy a szülők is bevonódjanak. Ők viszont „aranyosnak” tekintik a gyerekek „játékát”, olykor kis iróniával kommentálják, mindenesetre kívül maradnak érzelmileg, és ezt demonstrálják is.
Kérdés, mit tegyen a szülő, ha már megtörtént a baj? Nem is az a lényeg, hogy „jogos-e” a sértettség, hiszen ez a megközelítés is a felnőtt szempontja. A szülő, ha rájött, hogy valóban tapintatlan volt, levonhatja a tanulságot, de a gyereket elsősorban nem a mea culpa érdekli. Az érdekli, hogy ne hagyjuk őt egyedül, hanem legyünk vele, mármint abban a konkrét helyzetben.
A gyereknek és a felnőttnek is leginkább az fáj, ha szeretne kapcsolódni, a másik viszont elutasítja. Ezért olyan fájdalmas a kinevetés, mert az azt üzeni: mi összetartozunk, te viszont nem tartozol közénk. Lehet, hogy félreértésről van szó, de ha a csemete megbántódik, ez az élmény van mögötte.
A megoldás is itt van: vegyük be, fogadjuk vissza (még ha mi nem is tudtuk, hogy kizártuk). Ne sértődjünk vissza, mondván, „ha ilyen mimózalelkű vagy, legközelebb nem is mondok semmit, legközelebb ne mutasd meg a rajzod”. Ez az üzenet nem fog célba érni, csak megerősíti a gyerek hiedelmét arról, hogy nem fogadják el őt abban a helyzetben. Segíthetünk neki megérteni a mi szempontunkat, elmondva, hogy hogy értettük, és miért mondtuk, de ennél az intellektuális megközelítésnél sokkal fontosabb, hogy valamilyen gesztussal jelezzük, hogy hozzánk tartozik, és minden rendben van. Ugyanakkor azt is fogadjuk el: joga van megsértődni. Nem kell egy percen belül minden áron kirángatni a sértettségéből. Ha ő így érzi, és annak ellenére is fenntartja ezt, hogy amennyire tudtunk, korrigáltunk, akkor sincs semmi baj. Sem lekenyerezni nem kell egy csokival, sem rossz néven venni a morcosságát. Egyszerűen fogadjuk el, hogy ő most így érzi: ez is egy módja a gyerek komolyan vételének.
Cziglán Karolina
pszichológus
