Onnantól, hogy valakinek megszületik az első gyereke, megindulnak azok a kérdések, amiket lehetetlen kikerülni, de ha épp nincs szerencséje az embernek, csak kínos választ adhat rájuk. Kínos, amire a kérdező azt fogja gondolni, „na, ez nem egy született ősanya!”, kínos, amire értetlenül vagy sajnálkozva fognak nézni, kínos, amiről azt hiszi az ember, csak azért történt vele így, mert tökéletlen, mert béna, mert nem eléggé vette jól az akadályt.
Az első kérdés persze az, hogy „és van tejed?” És a harmadik-negyedik kérdésnél azt is elkezdi foglalkoztatni, hogy: „lehet, hogy baj, hogy nincs tejem? aki addig úgy gondolta volna, nincs ugyan, de hála Istennek olyan korban született a csemetéje, hogy egész jó tápszerek vannak, sőt, anyatej is beszerezhető.”
Ha peches, eljut hozzá az a mondat is, hogy aki akar, tud szoptatni, és egy-két indirekt utalás arról, hogy az önző nők nem szoptatnak, vagy, hogy nem baj, hogy nem szoptat, még ha ettől alacsonyabb is lesz a gyerek IQ-ja, meg betegesebb is lesz.
Lehet, hogy örül a friss anya, hogy egészséges gyereket hozott világra, és magától eszébe sem jutna azon lamentálni, hogy császármetszéssel született meg a baba, de szerencsésnek kell lenni ahhoz, hogy senki ne említsen meg semmilyen kutatást vagy hiedelmet arról, hogy milyen hátrányokkal indulnak a császáros babák az életben, és milyen defekt okozhatta az anyánál, hogy csak így sikerült.
Amikor egy hús-vér anyáról és az ő hús-vér gyerekéről van szó, akkor szinte mindegy, hogy a felhozott elmélet eredetileg megfelel-e a tudományosság követelményeinek, hiszen ha igaz is egy állítás a császáros babákra, az akkor is csak azt jelenti, statisztikailag gyakoribb ez vagy az a jelenség közöttük. Nem jelenti, hogy Julcsinak a Panna babája épp abban a cipőben fog járni.
És ha igen, abból sem következik semmi, hiszen a tény már adott, hogy így született a gyermek, érdemesebb örülni neki, és érdeklődő nyitottsággal várni, hogy kibontakozzon a személyisége, mint ijedezve figyelni valamilyen előrevetített problémát.
A szülők közti versengésbe is nagyon könnyű belecsúszni, és versengeni szinte mindenen lehet. Pontot kap a gyerek, aki hamar átalussza az éjszakát, aki jól szopik, aki még sosem volt megfázva, pedig már egy éves, aki nem sírt a masszázson, aki már kimondta az első szót. Kissé bekavar, hogy nevelési irányzatoktól függően egymással ellentétes dolgokért érezhetik szülők, hogy piros pont jár, vagy épp fekete. Van, akinek az ciki, hogy már nem szopik a gyerek, másnak az, hogy nehéz leválasztani. Van, aki a kötődés jelének veszi, hogy a csemete folyamatosan igényli a társaságát, más a biztonságérzet hiányának. Van, aki attól jó anya, hogy gyerek mellett is szakít időt magára, és örömmel újságolja, hogy gyerek nélkül mennek a párjával egy hétre nyaralni, míg a másik arra büszke, hogy mindig együtt vannak, beleértve a közös alvást, közös fürdést.
A lényeg, hogy mindenki elhelyezi valahova magát a saját mércéje szerint, mennyire felel meg az ideálképnek. Emellett valahogy azt is kezelni kell, hogy a számára fontos másik, a barát, a rokon fejében is van egy ideálkép, és legalábbis arcrándulásokból, szemrezdülésekből kiderül, mennyire elégedett azzal, amit lát.
Mondhatjuk, hogy „áh, nem kell vele törődni”, de ez nem olyan könnyű! Nehéz, amikor egy anya komoly erőfeszítéseket tesz azért, hogy a –szerinte- legjobbat adja a gyermekének, és ahelyett, hogy egy kicsit megveregetnék a vállát, inkább értetlenséggel találkozik a környezetében. Nehéz, mikor az ember úgy érzi, a csapból is folynak bizonyos iránymutatások, mit, hogyan kell csinálni, de az úgy neki idegen, az ő ösztönei mást súgnának.
Ahogy az is, ha volt egy fő célja, hogy ilyen vagy olyan anya biztosan nem szeretne lenni, ezt vagy azt a hibát mindenképp elkerülné, és ennek ellenére belefutott.
Szoktuk mondani, hogy nem kell tökéletesnek lenni, elég, ha valaki „elég jó”. Igen, de továbbra is ott motoszkálhat a kétely, hogy „és akkor én elég jó vagyok?” (vagy inkább teljesen béna?). És az összehasonlítgatás csapdájából is nehéz kievickélni, holott nincs két egyforma temperamentumú gyerek, és hasonló élethelyzet, tehát a családok más-más startvonalról indulnak, és a cél sem azonos. Ami az egyik gyereknek egyfajta életpálya mellett előnyére válik majd, a másiknak hátrány lehet.
Mielőtt beleőrülne az ember, hogy meghozza az ítéletet, elég jó anya-e, vessen egy pillantást a gyerekére. A gyereknevelés nem ahhoz hasonlít, mint mikor ki kell fejleszteni egy új autómodellt, ami lehetőleg jobb, mint a többi, és mindenképp jobb, mint a korábbiak. A gondos fejlesztő pedig figyel, és keresi a rejtett hibákat. A szülőség, bár összetett feladat, céljában mégis egyszerűbb: élhető közeget biztosítani a gyereknek. Olyat, amiben egészségesen fejlődik, derűs, biztonságban érzi magát.
Aki bizonytalan magában, nézzen rá a gyerekére, hogy ezek a kritériumok teljesültek-e. Ha halad a gyerek a maga tempójában, hallani a nevetését (jó, máskor a sírását, üvöltését, de az is normális), biztonságban érzi magát, érdekli a világ, akkor higgye el az anya, nem baj, hogy nem az elképzelt forgatókönyv szerint történtek a dolgok! Ha a gyerek megtalálja a helyét az életben, semmi jelentősége nem lesz utólag az egykor óriási fontosságú kérdéseknek.
Cziglán Karolina
pszichológus
