A mai modern szülő sokat töpreng azon, mi mindent vegyen a gyereknek a fejlesztő játékoktól kezdve a különleges tanfolyamokig, hogy hogyan alakítsa ki legtökéletesebben a gyerekszobát, hogy még a tapéta is bájos legyen, hány helyre vigye utazni, még ha olyan kicsi is, hogy semmire sem fog belőle emlékezni. Közben egy valamit nem ad oda neki, azt, amire igazán vágyna és szüksége lenne rá: saját magát.
Mit jelent, hogy saját magát adja: először is az idejének egy részét, hiszen idő kell a gyerekneveléshez, de nem arról van szó, hogy egész nap folyamatosan a gyerek körül kellene keringeni. A hangsúly sokkal inkább azon van: a jelenlétét, figyelmét, ráhangolódását. Azt, hogy úgy legyen a gyerekkel, ahogy ő is szeretne: lekuporodjon vele játszani, összebújva meséljen neki, beszélgessen vele, énekeljen neki.
A mai modern szülő sokat töpreng azon, mi mindent vegyen a gyereknek a fejlesztő játékoktól kezdve a különleges tanfolyamokig, hogy hogyan alakítsa ki legtökéletesebben a gyerekszobát, hogy még a tapéta is bájos legyen, hány helyre vigye utazni, még ha olyan kicsi is, hogy semmire sem fog belőle emlékezni. Közben egy valamit nem ad oda neki, azt, amire igazán vágyna és szüksége lenne rá: saját magát.
Mit jelent, hogy saját magát adja: először is az idejének egy részét, hiszen idő kell a gyerekneveléshez, de nem arról van szó, hogy egész nap folyamatosan a gyerek körül kellene keringeni. A hangsúly sokkal inkább azon van: a jelenlétét, figyelmét, ráhangolódását. Azt, hogy úgy legyen a gyerekkel, ahogy ő is szeretne: lekuporodjon vele játszani, összebújva meséljen neki, beszélgessen vele, énekeljen neki.
Minden gyerek mást szeret, van, aki nem kedveli az éneket, de értékeli a birkózást, éppen az a lényeg, hogy az együttlét ne egy előre meghatározott forgatókönyvet kövessen, amire a nagy könyv szerint a gyermeknek abban az életkorban szüksége van, hanem abban találjon egymásra szülő és gyerek, amiben mindketten fel tudnak oldódni. De azért a csemete szükséglete legyen szem előtt, és amennyire lehet, próbálja meg azt követni a szülő.
Igaz, nem mindig könnyű. Előfordulhat, hogy éppen az, ami a poronty kedvence, anya, apa számára rémesen fárasztó, unalmas, idegesítő. Van szülő, aki szívesen mesélne órákig a gyereknek, de ő azt nem annyira értékeli, inkább autókázna. A szülő viszont nem feltétlenül tud benne feloldódni, úgy érzi, kinőtt már ebből. Próbálkozni kell: egyrészt próbálkozni azzal, amit a gyerek szeret, mert ha elsőre idegennek is tűnik, gyakori tapasztalat, hogy meglepődik a szülő, egész jól érezte magát, egész jól eltelt az idő. Eleinte nem akart csirkehangon beszélni a kezével bábozva, de aztán belejött. De akkor sem kell ostorozni magunkat, ha nem jövünk bele, akkor a próbálkozás irányuljon arra, hogy találjunk minél több közös pontot a gyerekkel. Csak kicsit játszunk együtt, de hosszan sétálunk például, ha azt mindketten szeretjük.
Hogy mennyire elhessegetik sokan, amit lelkük mélyén tudnak talán, hogy a gyereküknek nem másra, mint rájuk van szüksége, egy lelkész élményei is alátámasztják. Segítségért fordult hozzá egy fiú, mert egyedül nem mert beszélni az apjával, de szerette volna tisztázni a kapcsolatukat, bocsánatot is akart kérni tőle. A lelkészt kérte, legyen ott ő is, hátha úgy könnyebb. Egyeztették az időpontot az apával, aki a megbeszélt időpontban láthatóan épp indulófélben volt otthonról. Átadott egy kétezrest a gyereknek, és szabadkozva-hebegve hozzátette, neki most el kell sietnie, de vegyen magának valamit.
Sokan talán tényleg azt hiszik, hogy ajándékkal, pénzzel kiváltható a jelenlétük, az érzelmi elérhetőségük. Vagy nem tudják, mit is kellene tenniük, hogyan adják meg a gyereknek, amire vágyik.
Pikler Emmi gyerekorvos, pszichológus írta le az alapvetéseit annak, hogyan lehet koránt sem ideális körülmények között, például csecsemőotthonban gondozni úgy a gyerekeket, hogy ne sérüljenek (kevesebbet sérüljenek). A tapasztalatok igazolták, hogy sokkal jobb lelki állapotban vannak azok az állami gondozott gyerekek, akiknél különösen odafigyelnek arra, hogy amikor a gyerekkel foglalkoznak, akkor valóban csak rá hangolódjanak, odafigyeljenek rá. Ne csak „letudják” az etetést, öltöztetést, hanem a gyerek ritmusát vegye fel a gondozó.
Talán sokakban felmerül: kinek van erre ideje, mikor ott van a sok munka, meg a másik, harmadik gyerek stb. Személyre szabott idő tényleg kell, de ez nem annyira mennyiségi kérdés. Ahol több gyermek van, nehéz megoldani, hogy mindenki kapjon egy kicsit anyából, apából, amikor csak az övé, és nem rondít bele az ő idejébe a kistestvér nyivákolása. De érdemes megoldani, ha csak pici időről van is szó. Viszont ami igazán fontos, hogy az okostelefon se szóljon bele abba az időbe, és hogy ne maradjon el, mondván, hogy jaj, úgy elszaladt a nap. Azaz számíthasson rá a gyerek, hogy lesz egy kis tere, meghitt ideje, mikor igazán ott van számára a szülő. Már csak azért is kell ez, mert ilyenkor mondhatja el a gyerek azt is, ha valami a szívét nyomja. A kapkodó kabátfelvevés közben nem lehet arról nyugodtan beszélgetni, hogy Lili ma csúfolta, és ez fáj.
Sokan érzik, hogy adnák ők önmagukat, de a gyereknek soha sem elég. Ez így van. Ha két órát játszottunk vele, és csak vele, akkor is lehet, hogy öt perc szünet után felcsendül a panaszos hangocska „naaa, játssz már velem!”. A bűntudatból származnak a legrosszabb megoldások, abból, ha a szülő nem hiszi el, hogy meghúzhatja a határt, és mondhatja kedvesen, de határozottan, hogy most már nem, most anya, apa mást csinál, te foglald el magad egyedül vagy a testvéreddel.
A túlzott tévézés és az ajándékokkal való túlzott elhalmozás is abból származik, a szülő nem tudja elviselni a gyerek normális frusztrációját, és keres valami instant megoldást a felvidítására. Holott, aki tudja, hogy rászánta a figyelmét, a jelenlétét a gyerekre, annak nem kell, hogy bűntudata legyen, mikor vége az időnek, és valami másba kezd.
Az, hogy adjuk magunkat a gyereknek, nem jelenti, hogy áldozzuk fel magunkat. De azt igen, hogy tudjunk róla: nem vagyunk semmi mással helyettesíthetők: mi magunk kellünk.
Cziglán Karolina
pszichológus
