Gyerekkoromban az osztályban mindenkinek volt egy szovjet, de legalább egy csehszlovák levelezőtársa. A hónap egyik kiemelt eseménye volt, amikor kézhez kaptuk a vastag borítékot, ami Fortocskából kivágott képekkel, csodálatos, fejkendős kislányokat ábrázoló matricákkal, időnként egy-egy rágógumival volt kitömve gazdagon. Örültünk neki nagyon, aztán, amikor megfelelően kiörvendeztük magunkat a szajré fölött, az orosz nyelvű levelet is elolvastuk (bár nem értettük kristálytisztán, mi van benne), majd hosszú, néma csend következett.
Pár hét múlva vettünk egy nagy levegőt, és hosszas fejtámasztások és tollvég rágcsálások közepette nekiálltunk ékes cirill betűkkel, sajátos nyelvezettel és ortográfiával levelet fogalmazni szovjet barátunknak. Akit ugyan sosem láttunk, legfeljebb egy igazolványképen, amin némiképp kifejezéstelen arcot vág (ez közös volt, mindenki igazolványképet küldött magáról, de miért?), de legalább az se nagyon derült ki az évek során, hogy mik a közös pontok az életünkben, így nem is nagyon volt miről beszámolni neki. De mi írtunk, rendületlenül, az egész osztály.
Persze nyilván voltak sikeresebb levelezések is, és alighanem akadnak ma is élő barátságok, amik ebben az időszakban szökkentek szárba, bár én egy ilyenről sem tudok. De attól még nincs kizárva.
Ez a sztori ugrott be rögtön, amikor a lányom közölte, hogy ő most akkor levelezni fog a barátnőjével, csoda kalligrafikus kézírással, nem Viberen, nem Facebook chat-en, és nem is e-mailben, hanem papíron(!!!) a Magyar Posta közbeiktatásával. Hát nem is tudom, elsőre kibuggyant belőlem a röhögés, annyira anakronisztikus volt már a felvetés is, de gyorsan mondtam utána egy másra vonatkozó poént, nehogy úgy érezze, őt nevetem ki. Mégiscsak igazságtalan és méltánytalan lennék vele, hiszen ha jobban belegondolunk, a manuális levelezés nagyon is hasznos és jó dolog, nem is lehet elég korán elkezdeni.
Először is a barátnő egy valóságos, létező személy, akivel vannak valós, közös élményeik, mivel szoktak találkozni, és akkor naphosszat együtt sutyorognak. Tehetnek ők róla, hogy az ország két különböző végében élnek? Nem tehetnek. Szóval vannak közös pontok, meg témáik. Ebben a felállásban ők nem a nyelvet gyakorolják, hanem ápolják a barátságukat a maguk kis naftalinszagú módján, ami mégiscsak végtelen cukiság. Kilencéves kislányokról beszélünk egyébként.
Pár levélváltás után össze is állt, hogy a lelki tényezőkön túl mi mindenre jó ez a gyakorlatban.
- Olyan témákról írnak viszonylag nagy terjedelemben, ami valóban érdekli őket. Lelkesen gyakorolják a fogalmazást.
- És a tömörséget. Mivel írásban azért nem olyan könnyű parttalanul hablatyolni (ami a kiskamasz lányoktól nem áll túlzottan távol).
- Mivel mégiscsak ciki lenne rossz helyesírással elküldeni a levelet, ha valamiben nem biztosak, ellenőrzik, megkérdezik, leguglizzák. És mivel a saját kérdéseikre kapták a választ, meg is jegyzik.
- Mivel a papírlevél komoly dolog, nagy erőbefektetést követel, nem lazáznak, mint chat-en vagy e-mailben. Így használják a szabatos levélformát: megszólítás, tartalom, elbúcsúzás, dátum, stb.
- Megtanulják elolvasni egymás kézírását. Ez egy viszonylag szűk keresztmetszet, eleinte nem is boldogultak vele könnyen.
- Aztán jelezték egymásnak a nehézséget, azóta sokkal jobban vigyáznak, hogy szépen és olvashatóan írjanak.
- És ami talán a legfontosabb: megtanulják használni a postát: helyesen borítékot címezni, levelet feladni. Bizony, a postás hölgy nagyon megdicsérte a lányomat, amiért ő ezt már tudja, majd hozzám fordult, és megjegyezte, hogy ha látnám, milyen sok felnőtt nincs tisztában, hogy mit, hová kell írni.
Persze időnként elgondolkozom, hogy mi szükség erre. Pár év, és úgyis csak géppel fog írni (remélem, az iskolában is), de levelezni semmiképpen sem fog kézzel, papíron, postán. Vagyis nyilván el tudom képzelni még azt a szélsőséges helyzetet, amikor igen, amire nem árt felkészülni, mint mondjuk, az atomrobbanásra, vagy ilyesmi, de ne fessük inkább az ördögöt a falra.
Nevezzük ezt inkább hagyományéltetésnek, mint a hátrafelé nyilazást vagy a néptáncot? Ön mit gondol, a kézi levelezés gyerekkorban hasznos, vagy inkább csak kedvesen romantikus?
