Kevés olyan film van, amiről teljesen mást gondolunk a gyerekeimmel, de az Alvin és a mókusok-széria ezek közé tartozik. 2007 óta márcsak a jelentős profit miatt is rendszeresen jelennek meg az éneklő mókusok a mozikban, és így az életünkben is. Most az 5 éves legkisebb miatt jöttek el a nagyobbak is, de nem sok negatív észrevételt tettek a film után, és ezzel nem voltak egyedül. A pécsi Cinema Cityben a 8 éves átlagéletkorú gyerekközönség nagy része feldobottan, vigyorral az arcán hagyta el a termet. Alvin és a mókusok - A mókás menet.
A 2011-es 3. epizód után gyúlt fel újra valaki fejében egy 20 wattos poros villanykörte, hogy megszervezzék a negyedik részt. Nagy anyagi kockázatot nem vállalt ezzel a 20th. Century Fox: miközben garantált a jó bevétel, maga a projekt nem kerül sokba: nincs agyongondolt forgatókönyv, nincsenek végletekig csiszolt jelenetek, megfizethetetlen sztárok, még a mókusok gázsiját is megspórolhatták. A kijelölt rendező, Walt Becker sem megfizethetetlen, hisz két eddig legjobb filmje (a Faterok motoron és a Vén csontok) sem lett túlgondolva.
Maga az alapsztori megbízhatóan illik a franchise-ba: az új részben is, ahogy mindig, a rend és káosz örök ellentéte dübörög a vásznon. A nyughatatlan, örökké vibráló mókusok mindig jót akarnak, ám ez menetrendszerűen valami apokaliptikus, gigantikus csapásba torkollik.
Szerencsére ballépéseik nem fenyegetik a világot, de nevelőjük, Dave mikrokozmoszát a Halálcsillag tűzerejével bombázzák folyamatosan. A mókusok (Alvin, Simon és Theodore) ugyanakkor mindig tudják, hogy rosszat tettek, és nagyon sajnálják mindazokat, akiket – általában akaratlanul – bajba kevernek. Ebben Theodore a bajnok, aki cukiság legmagasabb szintjére emeli a megrögzött bűnhődő szerepét. Alvinékon azonban nem hatalmasodhat el a világtragédia idegfrásza, ösztönösen mennek tovább, jóhiszeműen újabb és újabb galibát okozva.
Felnőtt fejjel persze nagyon nehéz megbirkózni a sok gagyiba, cikibe hajló jelenettel. Folyamatosan sajnálom a szereplőket: vajon tisztában voltak-e vele, hogy a következő 20 évre kiírták magukat a filmiparból. (A Shop stop főszereplőjeként még 95-ben befutott Jason Lee a főszereplő Dave-ként jutott erre a sorsra.) De a film a 4-13 éves korosztálynak készült, és a célközönségnek egyértelműen bejött a film. Akármennyire csak negatív kritikákat lehet olvasni („a leggyengébb rész” stb.), akármennyire lepontozzák az imdb-n a filmet, és akármekkora előítéletekkel mentem én is a moziba.
Hogy mitől működik? A célközönség (például a három tesztgyerekem) eleve szereti a projektet, az Alvin-brand minden porcikájával. A gyerekek meglepő módon éppen az első három rész gonoszát, Ian Hawke-t hiányolták leginkább. Szeretik a szereplőket, most éppen Theodore cukisága, naivsága hozza lázba a 7-8 év alattiakat, Miles (Josh Green) és az énekesnő Ashley (Bella Thorne) pedig az idősebbeket.
Három cselekményszálból áll sztori, és ezek jól összefonódtak. A fő szálat Dave új párkapcsolata jelenti. A kedves Samanthával (az utóbbi időben leginkább tv-sorozatokban edződő Kimberly Williams-Paisley) nem is lenne különösebb baj, azonban hozza magával tini fiát, Miles-t is, aki iszonyatosan bunkón lép fel a mókusokkal, és folyamatosan szívatja őket. Egy valamiben azonban egyetért Alvinékkal: meg kell akadályozni a bimbózó románcot, nem lenne annál nagyobb csapás, ha egy családot kellene alkotniuk. Mivel Dave és Samantha Miamiba utazik, a fiatalok is felkerekednek, hogy az alkalmas pillanatban vágják taccsra a kapcsolatot.
Egy vállalható road movie veszi a kezdetét, és itt lép be a második szál. A rendetlenség nagymestereinek találkozniuk kell a rend generálisával. A repülőúton konfliktusba kerülnek Suggs légimarsallal (a szintén sorozatszínész Tony Hale jól hozza ezt a karaktert), akinek annyira beletenyerelnek az életébe, karrierjébe, hogy bosszúszomjasan követi mindenhova Alvinékat hogy csak úgy sorjázzanak a komikusnak tűnő összecsapások.
Az Austin-New Orleans-Miami túra hozza magával a harmadik szálat: a musical is főszerepbe kerül. Megfelelő ritmusban klipeket illesztenek a filmbe, a tehetségkutatókban látható táncos koreográfiákkal megbolondítva.
A történet nem túl bonyolult, vagyis érthető, követhető. Alvinék hozzák a tőlük elvárt káoszgyárat, és megkapjuk az ilyenkor elvárt reakciókat: a kiborulás lelkiállapotának teljes skáláját (a szemforgatástól Dave menetrendszerű Aaalviiiiiin üvöltéséig). Személyiségfejlődés, pozitív jellemváltozás kötelezően megvan.
A poénok azok, amik kellenek: szinte mérnöki pontossággal van kijelölve egy kakis, egy pisis, egy pukis és (a francba!) két böfis humorbomba. De ezeknél tényleg robban a nézőtér. És bár nem lepődnék meg, ha a New Orleans-i zenész szakszervezet tiltakozna a filmben betöltött szerepük miatt, de a zenék válogatása most egy fokkal jobban működik, jókor tesznek be jó számokat, és a zene éppen annyival lett dominánsabb a dalok alatt, hogy ezúttal a számomra elviselhetetlen mókus-ének nem sugározta ki az agyamat.
