Manapság abból indulunk ki, a gyerek is egyenrangú partner, akit nem szabad becsapni, hülyére venni, hazudni neki. Igaz, sok mindent nem ért még, de azért az életkorához mérten meg kell próbálni elmagyarázni neki a dolgokat. Csökken a gólyamese népszerűsége, ahogy a halott nagyszülőre sem mondjuk, hogy elköltözött Ausztráliába.
A törekvés, hogy vegyük komolyan a gyerek, mindenképp üdvözlendő, azonban, ahogy mondani szokás: az ördög a részletekben van. Adódnak helyzetek, mikor a szülő érzi, itt most nem célravezető a teljes igazság, azzal csak galibát okozna. Máskor a szülő számára kínos egy-egy téma, zavarba jön saját maga és a gyerek miatt is, és elbizonytalanodik, mennyit kell mondania. És „komolyan vevés” címén felesleges túlzásokba is lehet esni, mikor a szülő feldolgozhatatlan információáradatot zúdít a gyerekre, amire semmi szüksége.
Amikor jobb a békesség...
Az ötéves csemete kisebb hisztirohamot kapott, mert hirtelen fejébe vette, hogy neki csirkecomb kell, nem csirkemell. Csakhogy az már elfogyott. Épp próbáltak sikertelenül a lelkére beszélni, miközben a gyerek elszántak kutatott a fazékban, majd elégedetten kiáltott fel az egyik húsdarab láttán, rögtön kihalászta magának, és győzedelmesen falatozni kezdte. Mell volt az is, de gömbölyűbb alakú, ő combnak nézte. Később ugyan kereste benne a csontot, de megbékélt vele, hogy ebben valahogy nincs. A szülők megkönnyebbülten tettek lakatot a szájukra.
Kevés családot találnánk, aki nem használja a békesség kedvéért a gyerek pontatlan tudását, tévedéseit. Vannak azok a határesetek, mikor az ember nem hazudik kitervelten, de partner egy könnyebbséget okozó félreértésben. Ha nem akarjuk, hogy a gyerek kihajoljon az ablakon, és szerencsés módon nem sikerül kinyitnia, és megállapítja, hogy ez nem nyitható, a legtöbben nem magyarázzák el, hogy de, ők ki tudnák nyitni, viszont nem szabad. Hogy ez baj-e vagy nem, sehol nincs kőbe vésve, egy biztos, hogy a szülő lelkiállapota fontos ebben is. Hogy tudja, mit miért csinált, és hogy utólag is azonosuljon a döntésével.
A „csirkés” szülők úgy érezték, nem annyira az őszinteségről szólna, ha felvilágosítanák a gyereket, inkább egyfajta okoskodás lenne, ami újabb lendületet adna a korábbi feszültségnek.
Amikor a szülőnek is nehéz...
A gyerekek naturalisztikus részletekbe tudnak néha menni, mikor valami érdekli őket, például a halál kapcsán (mi lesz a bőrünkkel, mikor hal meg a nagyi, mit csinál a föld alatt a holttest), de érdekli őket, hogy alkoholista kollégánk vajon miért iszik annyit, és bármi, ami a felnőtt számára ingoványos terep, olyan, ahol szívesen lapozna. Mindenkinek más téma, ami számára is nyugtalanító. Könnyű ilyesmibe belefutni már a kis óvodásnál is. Amikor a gyerek attól fél, rosszat fog álmodni, szeretnénk valami megnyugtatót mondani, nem pedig azt, hogy erre igazán nem vagyunk hatással. Ahogy annak tudását is korainak érezzük, hogy vannak emberek, akik inkább feláldozzák a családi békét és kasszát, hogy szenvedélyüknek hódolhassanak. Viszont ködösíteni sem szeretnénk.
Itt is az önazonosság a lényeg, az, hogy a szülő, még ha kevés információt is ad át, igaznak és lényeginek érezze a válaszát. Egy anyát azzal hozta zavarba a gyereke, hogy sokat kérdezgette, ki mikor fog meghalni. Hebegett-habogott arról, hogy általában csak idős korban, meg, ha már nagyon beteg az ember, vannak persze kivételek – tette hozzá a korrektség kedvéért. Egyszer csak eszébe jutott: „azt csak az angyalok tudják”. Ezt igazabbnak érezte, mint az addigiakat, mert benne van az alázat, hogy ez a téma nincs hatalmunkban, viszont elfogadhatjuk a természet, a sors, az Isten (ki miben hisz) döntését. Mindenki számára más a saját igazi, hiteles válasza, és sokat tanulhatunk mi is, miközben megalkotjuk ezeket. Néha csak ilyenkor kényszerül rá az ember, hogy tisztázza a viszonyát egy-egy kérdéshez.
Az őszinteség egészen más, mint a felesleges információdömping. Ez a kultúra piedesztálra emeli az intellektust, az iskolában is azok érvényesülnek, akik a logikai és verbális képességekben a legjobbak. A művészetek és a sport tölteléktantárgy sokak szemében. Már az óvodáskorú kisgyerekeknél is bele lehet esni abba a hibába, hogy minden határon túl az intellektusát akarjuk fejleszteni, és ennek keretében magyarázunk, magyarázunk és magyarázunk vég nélkül. Arról, mi hogyan működik, mi hogy van a világban. Megterheljük a gyereket, mert nem erre van szüksége.
A testi tapasztalás, az érzelmek és az ész egyensúlyára lenne igénye. Sokszor többet ér, ha megfoghat, kipróbálhat valamit, például, hogy milyen az agyag tapintása, mintha elmagyaráznánk, miket lehet belőle készíteni, és hogyan. A baj az, hogy a túl sok ismeret elviszi az energiát a többiről: a kéz és a szív világáról. Engedjük, hogy gyerek legyen a gyerek, és őrizzük meg a mesekönyvet, ahelyett, hogy ismeretterjesztőre cserélnénk!
Cziglán Karolina
pszichológus
