Amikor csütörtök este hosszú, kígyózó sorokat látunk a Kazinczy utcán, nem feltétlenül az ugrik be, hogy biztosan egy híres pszichoanalitikus elméletalkotó tart ma előadást az ELTÉ-n, pedig ezúttal erről volt szó: az Áttétel Fókuszú Pszichoterápia képzés szervezői Otto F. Kernberget hívták meg előadást tartani.
A nyilvános előadás végül annyi érdeklődőt vonzott, hogy új helyszínt kellett választani, majd egy plusz termet megnyitni, és így is több mint egy órával az előadás előtt már hosszú sorok álltak az utcán a belépőjegyért. Őszintén tartottunk a H&M tervezői kollekcióit kísérőkhöz hasonló jelenetektől, amikor majd élemedett korú analitikusasszonyok kapnak hajba az utcán hipsztersálas pszichológushallgatókkal, hogy közelebbről hallgathassák, hogyan kell szeretni – de szerencsére a résztvevők szakmájukhoz méltó higgadtsággal viselkedtek.
Kernberg szerint az érett szeretet-kapcsolat, magyarul a jó párkapcsolat bonyolult téma és mindenkit érint, vagy legalábbis érintenie kellene. Mi nem tudjuk, hány embert érint valójában, de az biztos, hogy sokakat érdekel.
De hogyan kell szeretni?
Kernberg már az előadás első mondataiban figyelmeztet, hogy majd helyén kezeljük mondandóját. Hiszen ha arról beszélünk, ami ideális, akkor nagy a veszélye, hogy csak elszomorodunk, hogy mi nem tartunk itt. Ezért figyelmeztet arra, hogy ő csupán egy elméleti modellt vázol fel és nem kívánja a tökéletesség receptjét megadni. Kár.
Otto F. Kernberg pedig biztos tudja: első feleségével több, mint ötven évet élt le, annak haláláig, második házassága pedig jelenleg is tart. Emellett a professzor a múlt századi és a kortárs pszichoanalízis kiemelkedő alakja, nevéhez számos elméleti és gyakorlati újítás fűződik, többek között a tárgykapcsolat-elmélet továbbgondolása, a határeseti (borderline) személyiség terápiájának fejlesztése, a nárcizmus elméleteinek gazdagítása, valamint az áttétel-fókuszú pszichoterápia kidolgozása.
Három kérdést teszünk fel, az első a szex
Hogy képesek vagyunk-e érett szeretetkapcsolatot fenntartani, ez három, elsőre egyszerűnek hangzó kérdés megválaszolása során máris kiderül.
Kicsit talán meglepő, de Kernberg nem kertel: rögtön az első kérdés a szex. Azaz, hogy hogyan működik a pár tagjainál a szexuális fantáziálás, a fantáziákat meg lehet-e osztani egymással, meg lehet-e élni, amire vágyunk, lehet-e tudni, hogy a párunk mire vágyik és meg merjük-e mondani neki, hogy mi mire vágyunk. A szakember hangsúlyozza, hogy nem egy női magazin-szintű napi hatszor együtt-elélvezős ideált képzel el: a jó szexuális élet során is vannak ingadozások, vannak rosszabb időszakok, jobb és rosszabb találkozások, azaz van, amikor nem akarjuk és van, amikor épp nem esett jól, de a lényeg a dologhoz kapcsolódó szabadság és biztonság: a lényeg, hogy ez a kettő meglegyen.
Szeretet > düh és bizonytalanság
A második kérdés, hogy képes-e a pár érett tárgykapcsolatokat működtetni. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy szeretik egymást, de képesek egymáson bosszankodni, haragudni; vannak konfliktusok, de elviselik azok mélységét és azok nem teszik tönkre a kapcsolatot, hanem kibírhatóak. A problémákról képesek nyitottan beszélni és kíváncsiak a másik véleményére is – nagyon egyszerűen hangzik, de azért nem minden családi veszekedés pont ilyen. Fontos továbbá, hogy a pár képes legyen gazdagítani egymást, mondjuk eltérő érdeklődési területeikkel és hogy folyamatosan, mindvégig jelen legyen egyfajta csodálat és hála a másik fél irányába.
Az érett tárgykapcsolatok körébe tartozik az is, hogy a pár tagjai képesek legyenek elviselni a fizikai vagy szimbolikus elválást, magyarul, kibírják, ha az egyik elutazik egy időre, vagy ha olyan hobbiba kezd, ami a másikat annyira nem érdekli. A jó kapcsolat titka nem az, hogy minden hétvégén együtt vasútmodellezzünk, hanem, hogy kibírjuk, ha a párunk ezt csinálja, mi meg mást. A cél itt sem az örök lebegés rózsaszín felhőkön, hanem az, hogy a pár képes legyen elviselni az ambivalenciát, és hogy a szükségszerűen felbukkanó haragnál, bizonytalanságnál erősebb legyen a szeretet. Kernberg ugyanakkor kiemeli, hogy bár az irodalomban és a laikus pszichológiában a házasság sokszor folytonos hatalmi harcként ábrázolódik, az nincs rendben: ha krónikus hatalmi harc megy, az valamilyen patológiát, pszichés zavart vagy kapcsolati zavart jelent, semmiképpen sem normális követendő példa.
Az se baj, ha egyetértünk pár dologban
A harmadik fő kérdés, hogy megvan-e a pár két tagja között egy szükséges szintű értékrendi egybeesés. Ez azt jelenti, hogy a pár nagyjából egyetértésre tud jutni abban, hogy milyen politikai nézeteket vallanak, nagyjából egyetértenek a vallást és a többi emberhez való viszonyulást illetően, nem beszélve a gyereknevelésről és úgy általában az élet értelméről. Természetesen nem kell ugyanazt gondolni, ráadásul ezek a beállítódások életünk során is változhatnak – csupán el kell tudni fogadni a különbözőségeket. Ami annál könnyebb, minél kevesebb van: iszonyatos ideológiai szakadékokat még a legjobb szexért cserébe is nehéz évtizedekig áthidalni.
Kernberg szemlátomást hisz a szerelemben: azt mondja, a szenvedélyesség nem a kamaszkor privilégiuma, és közel a kilencvenhez, ő már csak tudja. A szenvedély szerinte egy lehetőség, egy, a kapcsolatban benne lévő potenciál, ami néha feléled, máskor háttérbe szorul, de nem alszik ki, azaz korszerű fűtéstechnikai hasonlattal élve: ideális esetben folyamatosan ég az őrláng. Ez azt jelenti, hogy egy jó kapcsolatban az embernek mindig lehetősége van a partnerét ideálisnak látni: és ez nem idealizálást jelent, vagyis nem áhítattal rajongani kell érte, hiszen az múlandó. Jobb, ha azt érezzük, hogy az, amit a párom adni tud, az az, amit én egy kapcsolattól várok.
De mi köze ennek a csecsemőkorunkhoz?
Ha Ön azt hitte, mindez csupán attól függ, megtaláltuk-e a megfelelő embert, és Kernberg nyilván csupán mázlista a maga szenvedélyes házasságban leélt 53+7 évével, akkor legalábbis részben téved. Az igazit persze meg kell találni, de ennél is fontosabb, hogy mi magunk képesek vagyunk-e a fent említett érett szeretetkapcsolatra, ez pedig nagyban függ csecsemő- és kisgyerekkori élményeinktől.
Az emberi motivációs rendszerekről, vagyis azokról az agyi struktúrákról és működésmódokról, amelyek vágyainkat, cselekedeteinket mozgatják, már egész sokat tud a tudomány. Megpróbáljuk mindezt egyszerűen és röviden összefoglalni. Léteznek pozitív motivációk, amelyek arra indítanak, hogy valamit kövessünk, valami felé induljunk – ilyen a kötődési motiváció (szeretünk valakivel megnyugtató, bizalmas, biztonságot nyújtó kapcsolatban lenni), az erotikus motiváció (a pszichoanalitikusok ez alatt tágabban nagyjából minden testi örömöt értenek) és a játékkapcsolat motivációja (csecsemőkorban a közös játék, később a szociális kapcsolatok motivációja, vagyis ezért szeretünk beülni sörözni a haverokkal).
A negatív motivációk Kernberg rendszerében a veszéllyel kapcsolatos félelem vagy harag, azaz menekülés vagy támadás, másrészt az elválással, elszakítottsággal kapcsolatos indíttatások - ezeket értelemszerűen kerülni igyekszünk.
Mivel ezek a rendszerek veleszületettek, már csecsemőkorunkban jelen vannak, ilyenkor pedig elsősorban anyánk az, aki a különféle motivációink alfája és omegája. Azaz pár hónaposan tőle kapjuk a testi örömöket (a babának ez a szoptatás és a bőrkontaktus), a biztonságot, vele játszunk, de adott esetben tőle félünk, rá haragszunk, és tőle nem akarunk elválni. Vagyis a csecsemő kis fejében a pozitív és negatív motivációk egyszerre vannak jelen, összekeverednek.
Lehet egyszerre szeretni és szexelni?
A felnőttkori kötődés és erotikus motiváció alapjait az anyai gondozás erotikus mozzanatai alapozzák meg. A csecsemőkort elhagyva azonban fiúk és lányok esetében kissé különbözik a fejlődés. A kisfiúknak ugyanis a fejlődés egy pontján meg kell küzdeniük azzal, hogy az anyával kapcsolatos erotikus motivációkra hatalmas tiltás vonatkozik. Vagyis egy ideig anyától kapta a kisfiú a testi örömöket, aztán meg kiderül, hogy kb. bármelyik nőtől kaphat felnőve testi örömöket, kivéve anyától. Az analitikus szerint a kisfiúknak nehéz megőrizni az erotikus potenciált ezzel a tudattalan tiltással szemben, vagyis nehéz nekik kibogozni, hogy akkor mire szabad vágyni és mire nem. Lányoknál ez a komplikáció nincs meg: nekik nem kell átélniük az erotikus motiváció tiltását a közeli kapcsolatban. Csecsemőkorban ugyanis ők is az anyától kapnak testi örömöket, de később az apával kapcsolatos testi örömök kerülnek tudattalan tiltás alá.
Kernberg szerint a fenti bonyodalmaknak köszönhető, hogy kamaszkorban a fiúk jobban vágynak olyan testi kapcsolatra, amihez nem társul intim, közeli, érzelmi kapcsolat. Hiszen épp csak túl vannak rajta, hogy az anyával való intim, közeli kapcsolat nem fér meg a testi örömökkel, hogy ezt a kettőt szét kell választani. Ideális esetben ezt a kamaszkor után kinövik és képesek lesznek egyszerre szeretni és szexelni. Ha minden jól megy. A lányoknál nincs ilyen gond, ők normál fejlődés esetén kamaszkorban is és később is képesek (vagy legalábbis a fiúknál képesebbek) a szexet és a szeretetet ugyanabban a kapcsolatban megtalálni.
Még mindig az anyánk
Mivel a csecsemőkori testi örömöket és közeli érzelmi kapcsolatot alapesetben anyánktól kapjuk, így az anyával való kapcsolat frusztrálódásai rengeteg haragot váltanak ki a gyerekből – például ha anya bántalmaz vagy elhanyagol. Ha ez a gyerek fiú, akkor előfordulhat, hogy felnőve tudattalan gyűlölettel viseltetik a nők iránt és képtelen velük valódi, mély kapcsolatokat kialakítani. Gyakran nagy, romantikus szerelmekbe esnek ezek a férfiak, amit aztán kiábrándulás és unalom követ, míg bele nem szeretnek valaki másba, és így tovább.
Ha a gyerek lány, akkor nem fog tudni azonosulni a gyűlölt anyával, vagy pedig azonosul vele, de akkor meg a szerető, kedves női figurákkal nem tud azonosulni majd. Így felnőve vagy teljesen elfordul a női mintázattól és a női szerepektől, vagy szadomazochisztikus kapcsolatokra lesz hajlamos.
Anyánkkal kapcsolatban persze mindig akadnak frusztrációk, ez az élet rendje. Ideális esetben ezek nem hatalmasak és nem uralkodnak el az egész kapcsolaton, így a gyerek megtanulja, hogy ugyanarra az emberre lehet haragudni és szeretni is; és felnőve is képes lesz másokat pozitív és negatív tulajdonságaikkal együtt, integráltan látni.
És még néhány háromszög
Kernberg szerint a csecsemőkor után még egy lélektanilag nehéz helyzet van a gyerek életében, ami kihat későbbi párkapcsolataira, ez pedig az ödipális helyzet. Nem kell egyből mélylélektani teóriákra gondolni, elég, ha látjuk, hogy ahol három ember van –apa, anya, gyerek – ott mindig fennáll a veszélye, hogy kettő közel kerül egymáshoz, a harmadik pedig kiszorul. Minden gyereknek alapvető élménye, hogy szeretett anyja (vagy apja) néha „lelép” apával (vagy anyával), például egy ágyban alszik vele, neadjisten kettesben elmennek vacsorázni, vagy csak olyan dolgokról beszélgetnek, amit a gyerek nem ért. A gyerekben ezért folyamatosan jelen van a félelem, hogy ne ő legyen a felesleges harmadik, aki kiszorul a kapcsolatból. Ha a családtagok között egyébként jó a kapcsolat (apa és anya között is), akkor a háromszög nagyjából kiegyensúlyozott és a gyerekek lelki sérülés nélkül megtanulják, hogyan lehet valaki egyszerre valakinek az anyukája és másvalakinek a felesége is.
Ha ez nem megy, akkor viszont előfordul, hogy felnőve a gyermek tudattalanul bosszút áll az ödipális sérelmekért. Például két szeretőt tart, ezzel bebiztosítva magát, hogy ne ő legyen a felesleges harmadik, hiszen ő van „középen”. Vagy felnőve állandóan attól fog félni, hogy őt elhagyják, mert akad egy rivális, aki jobb nála. Kernberg szerint az életünk során egyébként is állandóan hatalmas a kísértés a hűtlenségre, ha pedig emellett még a gyerekkori háromszög-helyzetek is rosszul sültek el, akkor még nagyobb.
A csecsemőkori és kisgyermekkori élményeink tehát számos ponton befolyásolhatják, hogy hogyan működünk felnőtt kapcsolatainkban. Lehet, hogy csecsemőkorunkban anyánk depressziós volt, vagy betegség miatt kórházba került, és a csecsemő fejében így összekeveredett az intimitás és az elhagyatás élménye. Lehet, hogy az ödipális háromszög-helyzet megélése során romlott el valami, például elkényeztetett, önző apánk nem tudott felnőni az apaszerephez, ehelyett versengett velünk anya figyelméért, így a kisgyermek felnőve, tudattalanul ismételve a helyzetet, szeretőt tart vagy szeretői pozícióba kerül. A fenti nehézségek kibogozása analitikus pszichoterápia feladata, Kernberg pedig ebben a tekintetben nagyon optimista: szerinte az érett szeretet-kapcsolat nem privilégium.
