Zanza!

Egy húszas évei elején járó nő arról számolt be, attól a pillanattól kezdve érezte igazán közel magához az anyját, mikor nagy sóhaj kíséretében bocsánatot kért a lányától, amiért „annyi hülyeséget összehordott” korábban. Mint például azt, hogyha az ember mindent megtesz, garantáltan mindig boldog lesz a házassága.

Aztán azt is mondta, első a munka, második a kötelesség, és mindig arra helyezte a hangsúlyt: csak jól kell tanulni és rendesen járni a különórákra, más nem számít. Meg azt is mondta, senki, de főleg a lánya nem engedheti meg magának, hogy szemtelenkedjen, még ha igaza is van egy helyzetben, akkor sem szólhat vissza élesen.

Úgy látta helyesnek harmincöt évesen, ha ezeket az értékeket adja át gyermekének, de ötvenen túl sok mindenről másképp vélekedik. Közben volt egy szeretői kapcsolata, mert hiába próbálta kihozni a legtöbbet a házasságából, érzelmeket alig kapott vissza, és annyira magányosnak érezte magát, hogy közel az ötvenhez párhuzamos kapcsolatba kezdett.

Ma már előfordul, hogy otthagyja a mosatlan edényeket, hogy tovább olvasson egy izgalmas könyvet. És kevésbé érdekli, mások elég simulékonynak fogják-e találni: ha valami nem tetszik neki, megmondja. Szerinte ő ilyen volt mindig is, de sértette volna a büszkeségét, ha egy nem tökéletes anyát lát a lánya, ezért magának sem engedte meg, hogy eltérjen az ideáltól. Bocsánatot kért, mert úgy érezte, hogy hazudott. Nem azt adta át a lányának, amilyen ő igazából, hanem amilyen lenni szeretett volna, egy hamis képet.

Ez a példa nem arról szól, hogy kell élni. Hogy mit kezdjünk a kapcsolatunkkal, ha nem érezzük teljesnek, hogy kell-e olvasás előtt elmosogatni, vagy, hogy mennyire legyünk udvariasak. Ezek erkölcsi kérdések, mindenki meghozhatja a saját értékítéletét. Nyilván nem is arra vonatkozott a bocsánatkérés, hogy hűséges volt, pedáns és udvarias.

Inkább arra, hogy takargatta a kételyeit, azt, hogy másra is vágyna, hogy nem könnyű ezeket betartani, hogy valójában nem tölti el elégedettség, ahogy él. Azaz a belső állapotával kapcsolatban nem volt őszinte. Eljátszotta, hogy mindezt kisujjból kirázza, és hogy el sem tudná képzelni másképp, mi több, csak a jellemgyenge embereket kísérti meg a megcsalás, a lustálkodás és az élesnyelvűség vágya.

Évtizedek alatt változik az ember, másképp látja az életet az ötvenes éveiben, mint fiatal anyukaként vagy apukaként. Nem baj, ha a gyermek mást hall tőlünk, legalábbis, ha nem akarjuk eljátszani, hogy „de hiszen mi mindig is ezt mondtuk”. Viszont minden életkorban fontos, hogy a szülő merje közel engedni magához a gyereket. Ne csak arról beszéljen, mi helyes és helytelen, hanem arról is, mi nehéz számára, miben bizonytalan, mit tart hibájának.

Egy sebezhető, tökéletlen anyával vagy apával kapcsolatba lehet lépni. Ha a szülő csak eljátssza a szerepét, akkor a gyerek érezni fogja, hogy valami nem stimmel. Kamaszként már nem hiszi, hogy mindentudók lennének a szülei. Ha pedig nem tökéletesek, akkor jön a következő kérdés: hitelesek, őszinték-e. Az van-e belül, amit kívül mutatnak? Ha igen, az biztonságérzetet ad, mert lehet tudni, ki az az ember, aki az apánk, az anyánk, meg lehet őt érteni, és nem ijesztő feltárni, ami bennünk van. Már pedig a tiniben ezer kétely és bizonytalanság gyűlik össze, a szülőtől vár megerősítést, bátorítást.

Az a szülő képes ilyenkor adni, aki maga sem superman, hanem csak egy esendő ember, és ezzel együtt jól érzi magát a bőrében, boldog. Vagy tegyük fel, nem is olyan boldog, de tudja azt mondani: „néha szomorú vagyok, mert sok minden nem úgy alakult az életemben, ahogy szerettem volna”. Lehet, hogy ezt rossz hallani tiniként, de mennyivel rosszabb olyan emberrel élni egy fedél alatt, aki bizonygatja, hogy ő a sikeres ember mintapéldánya, ugyanakkor árad belőle a feszültség, disszonáns a kép, amit sugall, erőszakosan elvárja a gyerektől, hogy elhiggyen valamit, ami nem igaz. Lélekőrlő, kimerítő ilyen légkörben élni.

Az őszinteség persze nem jelenti, hogy mindenről beszámolunk. Van, ami az adott életkorban megterhelő lenne a gyerek számára, ami felkavarná, vagy egyszerűen csak nem tartozik rá. Itt nem valami kritikátlan átlátszóságról van szó, hanem arról, hogy amit elmondunk, és amit kifejezünk, az legyen igaz. Azaz ne próbáljuk ellensúlyozni a szégyenfoltjainkat azzal, hogy még vehemensebben bizonygatunk egy valótlan képet.

Ha a szülő a munkahelyi csapaépítő tréningen részegen lefeküdt egy kollégával, nem az az őszinteség, ha erről gondosan beszámol a tizenéves gyereknek, de az őszinteség része, hogyha kapcsolatokról beszélgetnek, azt képviseli, előfordul az emberrel, hogy olyat tesz, amivel megbántja a párját, és amit utólag szégyell. Nem pedig azt mondja, hogy aki szereti a másikat, az mindig jó hozzá. Ha a gyerek erre megkérdezi, vele is volt-e ilyen, mondhatja, hogy volt, és ha itt vége a mondatnak, abból a legtöbb gyerek ért. Ha mégis rákérdez, mi is volt az pontosan, nyugodtan felelheti a szülő, ezt nem szeretné elmondani, mert csak rá tartozik.

Azzal hatunk, amik vagyunk, de nem akkor adunk legtöbbet a gyereknek, ha makulátlan életet tudunk felmutatni, hanem ha egy emberi életet mutatunk, amihez a gyerek tud kapcsolódni, és amit a szülő elfogadással, méltósággal hordoz.

Cziglán Karolina
pszichológus

Blogmustra