Azok a szülők, akiknek lázad a tinijük, azt kívánják, bárcsak ne tenné, vagy egy kicsit kevésbé, vagy legalábbis ne így. Inkább szelíden, észrevétlenül. Na persze, az már nem is lázadás, hiszen ahhoz hozzátartozik a konfliktus vállalása, és annak megharcolása, hogy most már a kamasz is bele akar szólni a szabályok alakításába.
Ide tartozik annak a megtapasztalása is, hogy „akarhatok mást, mint a szüleim, és el tudom érni, hogy figyelembe vegyék”. Azaz súrlódásokkal, sőt: csattanásokkal jár, de nem azért, mert a szülők olyan gonoszak, hogy sosem veszik figyelembe a gyerek akaratát, hanem épp azért, mert meg kell tapasztalnia a gyereknek, mi van, ha olyasmiért harcol, ami ellenállásba ütközik.
Nem csoda, hogy a legtöbb szülő nem vágyik erre a csatározásra, és azt kívánja, bárcsak valahogy simábban mehetne ez az egész.
Holott nem biztos, hogy jó, ha annyira „sima” a serdülőkor, hogy szinte észre se lehet venni. A kamaszkor fontos időszak, és ha valaki elmulasztja, eltussolja ennek lelki feladatait, akkor később nehézkesebb pótolni. Kínosabb a húszas, harmincas, sőt, negyvenes években először kipróbálni, milyen nemet mondani anyának, apának.
Mondjuk akkor, mikor már nem halogatható, mert a házastárs türelme fogytán, és válás lesz a vége, ha továbbra is az anyós kinyújtott keze irányítja a családot. De az sem kellemes, ha az első gyerek megérkezésénél érinti meg a szele az embert, hogy bizony meg kell húzni a határokat, például megmondani, hogy nem, nem szeretnék lecserélni a barátnőtől kapott használt bölcsőt a szülők által ajándékozott legjobb-legszebb-legdrágábbra. Ahogy az is kínos, ha az esküvő előtt kell megharcolni, hogy még akkor sem hívják meg Lencsi nénit, ha anya és apa szerint illene.
A fenti példákból is érezhető, miért nem forszírozzák a szülők a lázadást, hiszen túl azon, hogy konfliktussal jár, azt is magával hozza, hogy csökken a szülői kontroll. Ám a látszattal ellentétben a szülő is nyer vele, mert ha nem marad ki ez az időszak, akkor időben, még a gyerek tízes éveiben megtanulja, hogyan egyezkedjenek, hogyan kezelje önálló személyiségként.
Az anya és az apa számára is kevésbé megterhelő, ha ez a párbaj veszélytelen terepen zajlik, mondjuk az a tétje, befestheti-e zöldre a gyerek a haját. Ha nincs kultúrája a családban a nézetek, vágyak ütköztetésének, a konfliktusok lejátszásának, akkor fordulhat elő, hogy a gyerek inkább titokban esküszik, és utólag jelenti be a tényt a szülőknek, mert úgy érzi, ez az egyetlen útja, hogy elkerülje a vitát az említett Lencsi néni meghívásáról. Addigra el kell jutni oda, hogy világosak a közösen kijelölt határok, hogy ki mibe szól bele, és hogyan jelzik egymásnak, ha a másik belépett a területükre.
De vajon mi lehet az oka, ha nem lázad a kölyök? Persze, a tizenévesek sem egyformák, temperamentum kérdése, mennyire vehemensen élik meg ezt az időszakot. Van, akinek a lázadás lerészegedést, tetoválást és mérgeskígyó tartást jelent, míg a másik tininek azt, hogy noha beugrott hazafelé egy fagyira, azt hazudja a szülőnek, hogy egyenesen hazasietett az iskolából. De mindkettő lázadás abban az értelemben, hogy direkt azért tesz valamit a kölyök, hogy megszegje a szülői normákat. Utóbbi esetben nem is a fagyin, hanem a hazugságon van a hangsúly.
Márpedig a normákat meg kell szegni, mert innen tudja a gyerek, hogy az új, felnőtt normák igazán a sajátjai, még akkor is, ha végül nagy lesz az átfedés a szülőéivel. Csak az tud szabadon dönteni egy érték vagy út mellett, aki képes lenne nemet is mondani rá, ha úgy akarná.
Ha elmarad a lázadás, annak általában az az oka, hogy valamiért úgy érzi a gyerek, túl nagy ára lenne. Ez történik például, ha sajnálja a szüleit, úgy hiszi, az ő vállát nyomja a boldogságuk. Például van egy problémás testvér, aki miatt látványosan szenvednek a szülők, és őrá az a szerep osztódott, hogy legyen anya, apa vigasza. Vagy valami más okból érzi a tini, hogy kímélni kell a szülőt. Például iszik az anya, és apa folyton azt hajtogatja: „De jó, hogy vagy nekem, a házasságom tönkre ment, de miattad érdemes tartanom magam!” Ha ehhez megfelelő hangsúly és ábrázat társul, megérti a gyerek a burkolt üzenetet: „A te felelősséged az életem, hogy célom legyen, és hogy ne kezdjek én is inni.” De krónikus beteg testvér mellett sem könnyű lázadni, legyen testi vagy pszichés a betegség, ha benne van a levegőben, hogy „Örülj a jó dolgodnak, hogy te egészséges vagy, és ne akarj többet!” De ez az „örülj”, ha a mélyére nézünk, inkább jelenti, hogy „legyen bűntudatod, amiért érdemtelenül jól járták, tartozol a sorsnak, maradj a fenekeden!”.
A példákban közös, hogy a gyerekre úgy tekintünk, mint aki valaki másért vagy valaki mással való összehasonlításban létezik. Nem pedig úgy, mint akinek megvan a saját, önálló útja, és az a feladata, hogy erős, szabad, örülni, igent és nemet mondani egyaránt képes felnőtt váljon belőle.
Ha nem is várja repesve a szülő a gyermek dacos, lázadó, ellenkező korszakát, talán segít a kezelésében, ha közben tudja, ez annak a jele, hogy minden, a gyermek fejlődése is halad a maga útján.
Cziglán Karolina
pszichológus (www.lelki-segely.hu)
