Gyakori panasz a szülők részéről, akik gyereke közeledik a kamaszkor felé, hogy nem beszél a dolgairól, és nem tudja, hogyan kellene „megnyitni” őt. A kifejezés önmagában ellentmondásos, mert azt sugallja, hogy a szülő aktívan, akár erőszakosan tesz valamit: próbálja megnyitni a gyereket. Viszont akkor nyílik meg valaki, ha önszántából teheti, nem pedig nyomásnak kitéve.
A szülőkből ilyenkor a kíváncsiság, és némi ijedtség szól. Észreveszik, hogy kevesebbet kommunikál a gyerekük, és gyakran lerázza őket. Ez sokféle érzést kelt életre a szülőben. Egyrészt előidézhet egyfajta veszteségélményt, mert az anya, az apa átéli, hogy egy korszak véget ért: az az időszak, mikor ők voltak az elsőszámú lelki társ és mentsvár a gyerek számára.
Aztán ezzel kapcsolatban megélhet akár rivalizálást is a kölyök barátaival szemben, akikkel bezzeg órákig beszél, chatel a zárt ajtók mögött. Lehet benne természetes kíváncsiság azt illetően, hogy mégis, vajon mi van a gyerekkel, mi foglalkoztatja mostanában. Átélheti, hogy némi csorbát szenvedett az önértékelése, mert ő már nem is elég jó ahhoz, hogy rábízza titkait a gyerek, vagy tanácsot kérjen tőle. És meg is ijedhet, mert ha nem tudja, mi zajlik a csemetében, akkor hogyan veszi észre, ha segítségre lesz szüksége, ha bajba kerül?
Mindezek az érzések benne vannak, mikor a szülő azon morfondírozik – ki nyugodtabban, ki a kétségbeesés határán -, hogy valahogy közel kellene férkőzni a gyerek lelkéhez, azaz meg kellene nyitni őt. Amellett, hogy érthető a törekvés, kívülről hallva mégis felötlik az emberben egy pajszerrel ládát feszegető türelmetlen ember képe. Merthogy a megnyitásban benne van, hogy akár a gyerek akarata ellenére, nem feltétlenül az ő tempója szerint, és nem okvetlenül azért, mert ő igényli.
Tehát magában a célban rejlik már egy probléma, hogy elsősorban a szülő igényeiről szól a terv. Ezért talán jobb, ha változtatunk ezen, és elfogadjuk, hogy megnyitni senkit sem lehet, sem otthon a gyereket, sem a pszichológusnál a klienst. Jobb cél, ha megpróbálunk támogatóak lenni, teret adni a gyereknek, lehetőséget biztosítani, hogy elmondja, ami a szívét nyomja.
Nem kell attól félni, hogy nem fog beszélni az a fiatal, akinek erre lehetősége van. Na persze nem feltétlenül mindenről, ami a szülőt érdekli, és akkor, mikor a szülőnek jut eszébe. Igaz, hogy a szerelmi ügyeit talán a barátokkal osztja meg, de az a tizenéves, aki úgy érzi, bajban van, segítségre, támaszra szorul, szívesen fordul a szüleihez, ha megteheti. És itt van a kulcs: hogy megteheti-e. Számíthat-e nyitottságra, elfogadásra, a szülő figyelmére? Arra, hogy nem az ítélkezés lesz az első helyen, hanem az ő megértése?
Amikor a kamasz igazán elesettnek érzi magát, akkor olyan, mintha visszakerülne egy pár (akár jópár) évvel korábbra, és megint arra a gyámolításra, babusgatásra vágyik, amire kicsi gyerekként. Persze, a büszkesége nem engedi, hogy ugyanolyan formában elfogadja, lehet, hogy elhúzza a fejét, ha a szülő megsimogatná. De a melegséget, feltétel nélküli szeretetet, a biztonságot ugyanúgy igényli. Csak már másképp, egy jó mondattal vagy csak egy együtt érző tekintettel lehet megadni.
Mit tegyen a szülő?
Legfőképp ne legyen erőszakos, hanem csak várjon a háttérben. Nem könnyű feladat. Azaz, ha a gyerek nem akar beszélgetni, ne erőszakolja ki, de lehessen elérni őt, ha a kölyök szeretné a kommunikációt. Ehhez persze olyan légkör kell otthon, amiben ez egyáltalán elképzelhető. Ha mindenki csak a feladataira figyel, és a gyereken is csak az eredményeit kérik számon, azaz nem szól másról a kapcsolat, mint hogy mindenki problémamegoldó gép, akkor nehéz megnyílni, megállni, egyáltalán, szóba állni egymással.
Kellenek a nyugodt időszakok, akár, mikor együtt van a család, és például kirándulnak, akár az olyan percek, mikor lehet tudni, hogy anya, apa most megszólítható, mert nem rohan, nem pattog. Azaz a teljes életmódunkkal, életvezetésünkkel is megteremtjük, hogy egyáltalán lehessen hozzánk szólni. Legyenek jó értelemben vett csöndek az egyén és a család életében! Csönd az, amikor nincs rohanás, amikor érezhető a nyitottság egymás felé.
A másik, amivel lehetőséget teremthet a szülő, hogy megnyíljon a gyerek, ahogy a mondandóját fogadja. Sok anya és apa súlytalan évődésnek érzi, ha elvicceli a témát, ami a gyerek számára fontos. Ez a kölyök szemében azt jelenti, őt magát nem veszik komolyan, és nem hozza meg a kedvét ahhoz, hogy legközelebb is elmondja, ami foglalkoztatja. Az sem szerencsés, ha a bíró vagy a bölcs szerepét próbálja felvenni a szülő, azaz megmondja, abban a konfliktusos helyzetben kinek volt igaza, hogy kellett volna eljárnia a gyereknek, ha helyesen cselekszik.
Próbáljunk hátsó szándék nélkül jelen lenni, azt is elfogadva, hogy nem mindenről fog számot adni a gyerek. Higgyük el: neki ugyanolyan fontos a jó kapcsolat a szülővel, mint anyának és apának, és ugyanúgy szenved tőle, ha megszakad a kommunikáció velük. Ha van rá lehetősége, nyitni fog.
Cziglán Karolina
pszichológus
