Lehet egyszerre megőrizni a szerepeket, a rendet, és partnerként kezelni a gyereket. A pszichológus arról ír, hogyan csináljuk.
Szinte szlogenné vált, hogy „a gyereket partnerként kell kezelni”. Értsen ez alatt mindenki, amit akar. Félre is csúszhat ez az üzenet. Van, aki úgy értelmezi, teljesen egyenlőként, annyira, hogy a szülőnek nincs is joga megmondani, mikor indulunk, hova megyünk, kell-e sapkát venni, mit szabad, mit nem.
Ebből persze először káosz, majd hatalmas feszültség származik, amikor a szülő átéli tehetetlenségét, a gyermek pedig a biztonságot adó korlátok hiányát. Így aztán jogosan vetődik fel a kérdés: hogy lehet egyszerre megőrizni a szerepeket, a rendet, és mégis partnerként kezelni a gyereket. Mit jelent ez egyáltalán?
A gyereknek joga van hozzá, hogy teljes értékű emberként kezeljük
Ez azt is jelenti, őt sem szabad megalázni, neki is lehetnek titkai, saját érzései, eldöntheti, hogy Janival barátkozik, még ha a szülőnek Laci a szimpatikusabb, akkor is. Azaz különálló személy, nem marionett bábú. Amikor a szülő szabályokat, elvárásokat támaszt, azt okkal teszi: azért, mert az ő felelőssége, hogy rendet tartson otthon, illetve megtanítsa a gyereket mindarra, ami szükséges ahhoz, hogy életképes, a társadalom tagjaként élő felnőtt válhasson belőle. De nem uralja korlátlanul testét, lelkét. Ez inkább szemléleti, mint konkrét kérdés, de számos apró megnyilvánulása van. A szülő például kopogjon, mielőtt belép a gyerek szobájába: onnantól, hogy van éntudata és saját akarata, megteheti, és legkésőbb iskolás kortól tegye is meg: ezzel jelzi, hogy tiszteletben tartja a határait.
A gyerek véleménye is fontos
Sokan úgy gondolják, a gyerek még tapasztalatlan, nem tudja, mi az élet, ezért nem is sokat számít, miről mit gondol. Csakhogy, amikor a gyerek elmondja véleményét arról, hogyan kellene elkölteni a család fizetését, véget vetni a háborúknak, vagy űrrakétát építeni, nem azért figyelünk rá, mert az elhangzottak szerint fogunk eljárni, hanem mert tiszteljük őt, és azt, hogy ugyanannyira értékesek a gondolatai, mint a mieink. Ha valaki így tesz, még jól is jár, mert előfordul, hogy bölcsebb a gyerek, mint a felnőttek beszűkült, megmerevedett látásmódjából kiinduló gondolatai. Amikor a gyerek beleszól a szülők azzal kapcsolatos veszekedésébe, hogy melyikük mondta jól, hol kell lejönni az autópályáról, és megjegyzi, nem ez fontos, hanem hogy vár minket a nagyi, és lesz almáspite is, akkor érdemes hallgatni az okos szóra.
A gyereknek joga van az őszinteséghez
Még akkor is joga van a gyereknek az őszinteséghez, ha szerintünk jópofa a gondolat, hogy Lapföldön él a Télapó, kényelmes válasz, hogy a gólya hozza a babát, és sokkal szebb gondolat, hogy elköltözött a macska egy új családhoz, mint hogy elütötte egy autó. Lehetnek közös meséink, mondhatjuk játékos hangsúllyal azt is, hogy a mikulás hozza az ajándékot, és azt is, hogy biztos a gólya hozta a babát Juditékhoz, de ha a gyerek rákérdez, hogy ez valójában hogy is van, és érezhető a hangsúlyból, hogy most nem játszani akar, hanem az igazságra kíváncsi, akkor az igazat mondjuk. A gyerek érti ezt a különbséget, hiszen ő is folyton játszik. Egy anyuka véletlenül nekiment a toronynak, ami szétesett. A gyerek felháborodva kérdezte: ki tette ezt tönkre? Mire az anya mondta: biztos a manók voltak. A csemete erre hitetlenkedve nézett rá, és kérdezte, milyen manók. Azt felelte az anya, hát ő volt, csak szeretett volna kibújni a válasz alól. A négyéves gyerek mosolygott, és legközelebb ő mesélt arról, zöld manók laknak a szobában, akik előjönnek, ha nem látják őket, és néha bizony rombolnak is. Lehet egyszerre őszintének lenni, és megőrizni a játékot.
Joga van a gyereknek indoklást kérni
Rendben van, hogy sok mindent a szülők döntenek el, de a gyerek jogosan várja, hogy átláthassa az okokat. Az olyan válasz, hogy „azért, mert én azt mondtam”, „ne akard mindenbe beleütni az orrod”, nem a rend fenntartásához járul hozzá, hanem egy olyan légkör kialakításához, amiben a gyerek másodrendű családtag. Ha a gyerek moziba szeretne menni, a szülő pedig ragaszkodik a kiránduláshoz, nem érdemes a döntés megkérdőjelezéseként, pláne szemtelenségként értelmezni, ha a gyerek tudni szeretné, miért nem mehetnek moziba. Vállalja a szülő, hogy az általa fontosnak tartott szempontok most felülírták a gyerek vágyát, amit egyébként szintén fontosnak tart. Ha a gyerek nem ért egyet, tudomásul veszi, nem sértődik meg, de tartja magát a döntéshez.
Partnerként kezelni a gyereket valami olyasmit jelent, hogy őt is, magunkat is teljes értékű embernek tekintjük, egyformán értékesnek. Ez alapvetően a lelkünkben dől el, de a szavainkból, tetteinkből érzi a gyermek.
