Szinte szlogenné vált, hogy „a gyereket partnerként kell kezelni”. Értsen ez alatt mindenki, amit akar. Félre is csúszhat ez az üzenet. Van, aki úgy értelmezi, teljesen egyenlőként, annyira, hogy a szülőnek nincs is joga megmondani, mikor indulunk, hova megyünk, kell-e sapkát venni, mit szabad, mit nem.
Ebből persze először káosz, majd hatalmas feszültség származik, amikor a szülő átéli tehetetlenségét, a gyermek pedig a biztonságot adó korlátok hiányát. Így aztán jogosan vetődik fel a kérdés: hogy lehet egyszerre megőrizni a szerepeket, a rendet, és mégis partnerként kezelni a gyereket. Mit jelent ez egyáltalán?
A gyereknek joga van hozzá, hogy teljes értékű emberként kezeljük
Ez azt is jelenti, őt sem szabad megalázni, neki is lehetnek titkai, saját érzései, eldöntheti, hogy Janival barátkozik, még ha a szülőnek Laci a szimpatikusabb, akkor is. Azaz különálló személy, nem marionett bábú. Amikor a szülő szabályokat, elvárásokat támaszt, azt okkal teszi: azért, mert az ő felelőssége, hogy rendet tartson otthon, illetve megtanítsa a gyereket mindarra, ami szükséges ahhoz, hogy életképes, a társadalom tagjaként élő felnőtt válhasson belőle. De nem uralja korlátlanul testét, lelkét. Ez inkább szemléleti, mint konkrét kérdés, de számos apró megnyilvánulása van. A szülő például kopogjon, mielőtt belép a gyerek szobájába: onnantól, hogy van éntudata és saját akarata, megteheti, és legkésőbb iskolás kortól tegye is meg: ezzel jelzi, hogy tiszteletben tartja a határait.
A gyerek véleménye is fontos
Sokan úgy gondolják, a gyerek még tapasztalatlan, nem tudja, mi az élet, ezért nem is sokat számít, miről mit gondol. Csakhogy, amikor a gyerek elmondja véleményét arról, hogyan kellene elkölteni a család fizetését, véget vetni a háborúknak, vagy űrrakétát építeni, nem azért figyelünk rá, mert az elhangzottak szerint fogunk eljárni, hanem mert tiszteljük őt, és azt, hogy ugyanannyira értékesek a gondolatai, mint a mieink. Ha valaki így tesz, még jól is jár, mert előfordul, hogy bölcsebb a gyerek, mint a felnőttek beszűkült, megmerevedett látásmódjából kiinduló gondolatai. Amikor a gyerek beleszól a szülők azzal kapcsolatos veszekedésébe, hogy melyikük mondta jól, hol kell lejönni az autópályáról, és megjegyzi, nem ez fontos, hanem hogy vár minket a nagyi, és lesz almáspite is, akkor érdemes hallgatni az okos szóra.
A gyereknek joga van az őszinteséghez
Még akkor is joga van a gyereknek az őszinteséghez, ha szerintünk jópofa a gondolat, hogy Lapföldön él a Télapó, kényelmes válasz, hogy a gólya hozza a babát, és sokkal szebb gondolat, hogy elköltözött a macska egy új családhoz, mint hogy elütötte egy autó. Lehetnek közös meséink, mondhatjuk játékos hangsúllyal azt is, hogy a mikulás hozza az ajándékot, és azt is, hogy biztos a gólya hozta a babát Juditékhoz, de ha a gyerek rákérdez, hogy ez valójában hogy is van, és érezhető a hangsúlyból, hogy most nem játszani akar, hanem az igazságra kíváncsi, akkor az igazat mondjuk. A gyerek érti ezt a különbséget, hiszen ő is folyton játszik. Egy anyuka véletlenül nekiment a toronynak, ami szétesett. A gyerek felháborodva kérdezte: ki tette ezt tönkre? Mire az anya mondta: biztos a manók voltak. A csemete erre hitetlenkedve nézett rá, és kérdezte, milyen manók. Azt felelte az anya, hát ő volt, csak szeretett volna kibújni a válasz alól. A négyéves gyerek mosolygott, és legközelebb ő mesélt arról, zöld manók laknak a szobában, akik előjönnek, ha nem látják őket, és néha bizony rombolnak is. Lehet egyszerre őszintének lenni, és megőrizni a játékot.
Joga van a gyereknek indoklást kérni
Rendben van, hogy sok mindent a szülők döntenek el, de a gyerek jogosan várja, hogy átláthassa az okokat. Az olyan válasz, hogy „azért, mert én azt mondtam”, „ne akard mindenbe beleütni az orrod”, nem a rend fenntartásához járul hozzá, hanem egy olyan légkör kialakításához, amiben a gyerek másodrendű családtag. Ha a gyerek moziba szeretne menni, a szülő pedig ragaszkodik a kiránduláshoz, nem érdemes a döntés megkérdőjelezéseként, pláne szemtelenségként értelmezni, ha a gyerek tudni szeretné, miért nem mehetnek moziba. Vállalja a szülő, hogy az általa fontosnak tartott szempontok most felülírták a gyerek vágyát, amit egyébként szintén fontosnak tart. Ha a gyerek nem ért egyet, tudomásul veszi, nem sértődik meg, de tartja magát a döntéshez.
Partnerként kezelni a gyereket valami olyasmit jelent, hogy őt is, magunkat is teljes értékű embernek tekintjük, egyformán értékesnek. Ez alapvetően a lelkünkben dől el, de a szavainkból, tetteinkből érzi a gyermek.
