Bármilyen szülő is legyen az ember: jó vagy kevésbé jó, bármilyen stílusban is nevelje a gyerekét, és bármennyire is éljen nyitott vagy bezárt életet, egy biztos: fog kapni visszajelzéseket a külvilágtól azzal kapcsolatban, milyen anya, apa.
Lehet, hogy akik ezeket a visszajelzéseket adják, adott pillanatban nincsenek is tisztában azzal, hogy megnyilvánulásukat kritikának, vagy épp dicséretnek veszi a szülő. Gyakran egy önkéntelen arcrándulás, vagy a másik ember őszinte meglepődése árulkodik. A legtöbben figyelnek ezekre a kis jelzésekre, már csak az a kérdés, mit kezdenek vele.
Mindenki fejében van egy kép arról, milyen szülő szeretne lenni. Örömmel veszi azokat a visszajelzéseket, amik ezzel összhangban vannak, és irritálják, amik ellentmondanak neki. Például mikor elkerekedett szemekkel konstatálja a kolléga, hogy „te máris dolgozol?”, az lehet bók, ami azt jelenti a fogadó számára: „mennyire belevaló nő vagy!”, és lehet kritika, amiből azt értjük: „milyen anya az ilyen?!”. A legtöbb visszajelzés többértelmű, és a szülőn is múlik, milyen jelentést tulajdonít neki.
Az ember egyfelől vágyik arra, hogy hiteles tükröt kapjon arról, milyen szülő, másfelől szeretné felvértezni magát a kritikával szemben. Ha valakit nagyon érzékenyen érint a másik fél visszajelzése, érdemes elgondolkodni, nincs-e valami a háttérben az alábbiak közül.
Bizonytalan vagyok magamban
Az embert érzékenyen érinti minden olyan kritika, mikor lelke mélyén maga is bizonytalan, helyesen jár-e el. Ha a fent említett anya elsősorban a szorongására hallgatva megy vissza dolgozni, hogy biztosítsa pozícióját a munkahelyén, ám közben kétellyel, bűntudattal küzd, hogy valóban ezzel tesz-e legjobbat a családnak, akkor még egy elismerő hangvételű, dicséretnek szánt csodálkozó mondat is olyan érzést fog kelteni benne, mint mikor fogideget ér a fúró. Hiszen felszínre hoz egy témát, amit ő nagy erőkkel a tudaton kívül szeretne tartani. Ha valakit indokolatlan mértékben felkavar egy visszajelzés, mindig érdemes elgondolkodni: „vajon én magam teljesen békében vagyok ezzel a dologgal?”.
A hitvallásomat támadják
Mindenkinek van valamiféle szülői identitása, kinek megmunkáltabb, kinek kevésbé, kinek tudatosabb, kinek kevésbé. Ebben az identitásban bizonyos jellemzők előkelőbb helyet foglalnak el, mint mások.
Lehet, hogy valakit hidegen hagy a megjegyzés, hogy most bizony következetlen volt, hiszen megengedett olyasmit, amit múltkor tiltott, de teljesen kiborítja, ha valaki úgy látja, nem elég melegszívű a gyerekével. Lehet, hogy az ő apja rideg volt vele, és retteg, nehogy ugyanígy érezzen a gyereke vele kapcsolatban, és ez a kritika számára azt jelenti: „te is olyan vagy, mint az apád”.
Az ilyesfajta félelmek mentén könnyen túldimenzionálja az ember a hallottakat. Meglehet, a kritika csak az adott pillanatra vonatkozott, mert épp tényleg rosszul reagált a gyerekre. De attól még lehet nagyon szeretetteljes szülő. Ha tudjuk, hogy egy témára érzékenyek vagyunk, érdemes különösen odafigyelni arra, hogy a másik ember visszajelzése csak az adott pillanatról szólt, és ez nem állít ki globális érvényű bizonyítványt arról, elég jók vagyunk-e anyaként, apaként.
Tehetetlen vagyok!
És persze van az a helyzet, mikor tökéletesen egyetértünk a kritizálóval, de egyszerűen mindent megpróbáltunk, és nem megy, nem tudjuk jobban csinálni. Nem csoda, ha ingerülten reagál az ember, mikor megjegyzi a barátnő, kissé szófogadatlan ez a gyerek, ha úgy érzi, az egész élete arról szól, valahogy megpróbálja rávenni a csemetét, néha hallgasson rá. Próbálta lágyan, erélyesen, érvekkel és büntetéssel, de úgy tűnik, az ő csemetéje a legengedetlenebb, miközben látszólag mindenki más el tudja érni, hogy szót fogadjon a gyerek. Ilyenkor az ember inkább megnyugtatásra vágyna, hogy nincs is olyan nagy baj (esetleg csodapirulára, amit bevesz a gyerek és megjavul), de semmiképp sem annak alátámasztására, hogy „igen, jól látod, tényleg elbaltáztad!”.
Ezekre a visszajelzésekre jó megoldás lehet annak elfogadása, hogy nem vagyunk tökéletesek, és a gyerekünk sem az. És igenis, van, akivel nehezebb bírni, tehát nem biztos, hogy ugyanaz a feladat sikerült nekünk rosszabbul, mint a másiknak, akinek más temperamentumú a gyermeke.
Bármiről is szóljon a kritika, és bármi is legyen az oka annak, hogy különösen érzékenyen reagál rá a szülő, egyfajta megengedő attitűd minden helyzetben segít. Lehet, hogy a másik embernek igaza van a saját értékrendje szerint, de nekünk is lehet a mienk alapján. A szülőség inkább alkotás, mint matematikai egyenlet: nemcsak egyfajta jó megoldása van.
