A kamaszkorra gondolva talán az elsők között jut eszünkbe, hogy ez a nagy szerelmek, rajongások, első kapcsolatok kora. A fiatalok érdeklődése a szex és szerelem felé fordul. A lányoké általában valamivel előbb, mint a fiúké, persze nincs ebben kötelező menetrend. Ahogy abban sincs, hogy ez az érdeklődés miben nyilvánul meg: szexuális fantáziákban, idolok iránti magasztos, plátói rajongásban, vagy valós próbálkozásban hús-vér emberekkel.
Vannak szülők, akik megijednek a hirtelen fellépő vehemens érzésektől, amiknek, bár nem feltétlenül avatja be a gyerek, a jelei láthatók. És van szülő, aki éppen, hogy bagatellizálja a kamasz érzelmeit, mondván, ez még nem igazi szerelem, nem igazi kapcsolat.
A kamaszkori szerelemnek, legyen szó akár egy idegen iránt rajongásról, akár valódi ismerkedésről, fontos szerepe van az érésben. Mivel ennek a korszaknak alapvető feladata, hogy a fiatal elsősorban saját magát ismerje meg, arra kapjon választ, ő kicsoda, ezek a vonzódások is ennek alárendelődve működnek.
Amikor a tizenéves egy sztár, egy költő vagy egy osztálytárs iránt rajong, akkor tulajdonképpen kivetít magából valamit az illetőre az énideáljából. Valamit belelát, ami számára csodálatra méltó, és a rajongáson keresztül, azon keresztül, hogy érzelmileg kapcsolódik az ideálhoz, közvetetten az övé lesz az a vágyott jellemző. Amit imádunk, az tulajdonképpen hozzánk tartozik, és meg is határozzuk az identitásunkat azzal, hogy kit, mit dicsőítünk.
Ez különösen így van a tizenévesnél, akinek még alakulóban van és megerősítésre szorul az énképe. Ezt a megerősítést is szolgálja például a falon az imádat tárgyát ábrázoló poszter. De ha belegondolunk, sok felnőttnél is megmarad ez, például annál az embernél, akit vérig lehet sérteni a kedvenc futballcsapata kritizálásával. Ez azt jelenti, a futballcsapat valahogy én vagyok, az énképem része, aki bírálja, engem bírál.
A szülők olykor aggódva nézik, hogy a gyerek olyan osztálytárs, ismerős iránt emészti magát, aki nem viszonozza érzelmeit, de képtelen továbblépni, elengedni a vágyát, és mást keresni. Ez nem véletlen, gyakran „direkt” válasz elérhetetlen célt, persze tudattalanul, tudatosan az erős vágyakozást éli meg. Ilyenkor általában még ijesztő egy valódi kapcsolat lehetősége. Vagy azért, mert még nem jött el az ideje, nem készült fel rá, vagy azért, mert fél a visszautasítás lehetőségétől. Paradox módon ez egyfajta védekezés: olyat keresek, aki eleve elérhetetlen, például a legnépszerűbb lányt vagy fiút az osztályban, így nem kell élesben kipróbálni, menne-e az ismerkedés, a randizás és egy kapcsolat működtetése. Átmeneti szakaszként ez teljesen rendben van, gond akkor van, ha telnek az évek, már inkább a felnőttkorhoz közelít a fiatal, és még mindig az elérhetetlen szerelmek biztonságos fájdalmát találja meg menedékként. Az ilyen helyzetekre nem technikai szintű megoldások, például randitippek adnak választ, hanem olyasmi, ami a fiatal énképét javítja, tereli egészséges irányba.
Ha a srác valóban próbálkozik, az már önmagában jó jel, azaz vállalja azt a kockázatot, hogy kapcsolatba lép egy hús-vér fiatallal, megszólítja, kifejezi a tetszését, elkezdődik valami köztük. Hogy ez hogyan zajlik, az nem ekkor dől el, hanem az egész addigi története benne van.
Az, hogy hogyan bántak egymással a családban, mennyire figyeltek oda, mennyire reagáltak egymásra érzékenyen, árnyaltan, az határozza meg, hogy a gyerek érzelmileg igényes lesz-e ebben a helyzetben, és belemegy-e olyan szituációkba, amikbe nem kellene, például egy túlzottan korai szexuális kapcsolatba csak azért, hogy túllegyen rajta. A szülőnek ezzel kapcsolatban nem ekkor van dolga, egy előadás bölcs mondatokkal semmit sem hat.
Az egész addigi történetük eredménye, hogy a gyerek érezni fogja-e a különbséget vállalható és vállalhatatlan helyzetek közt, tud-e nemet mondani arra, amiről érzi, valami nem stimmel vele. Ilyenkor tehát a szülő passzív megfigyelő, aki reménykedik, hogy megbízhat a gyerekben, azaz tulajdonképpen saját magában, a nevelése eredményében.
Jó, ha olyan otthon a légkör, hogy valódi baj esetén a tini fordulhat a szülőhöz, és ítélkezés mentes elfogadást kap. Akkor is, ha butaságot csinált. A párkapcsolati próbálkozásokról minden részletet nem fog megosztani, de lehet olyan helyzet, amikor megijed, elkeseredik, és kell a szülői támasz. Legyen az az alaphangulat otthon, hogy bármiről lehet beszélni, és a szülő mindig a gyerek mellett áll, akkor is, ha nem ért vele egyet. Ez azt jelenti, ne azt fogalmazza meg a szülő elsőként, hogy ő mit csinált volna másképp, hanem próbálja megérteni, a gyereket milyen érzések vezették akár egy rossz döntés meghozásában, és legyen ott mellette, vele ebben az érzésben. Ha már megkapta az együttérzést a fiatal, akkor eljöhet az ideje annak is, hogy miben gondol mást a szülő.
Kell-e komolyan venni a kamaszszerelmet: kell, mert a tini számára komoly, mert most szerzi az első tapasztalatait, ami megerősíti vagy megtépázza az önbizalmát, és kell, mert az egyénisége formálódásához tartozik a távoli, rajongásszerű szerelem is. Lehet, hogy a szülő gondolatain néha átfut: inkább tanulna ez a gyerek, ahelyett, hogy a kedvenc sztárjáról ábrándozik! De ha már benne van a tízes években a gyerek, és fel sem merül ilyen gondolat, inkább az ad aggodalomra okot. Ha szerelmes és rajong, az jó, az is hozzátartozik ezekhez az évekhez.
