Egy darabig az első gyerekem összes rajzát eltettem. A bölcsődei irkafirkáktól a későbbi, csodálatos, vicces és megható rajzokig, egytől egyig gondosan ráírtam az szerző nevét, az alkotás időpontját, sőt, még címet is adtunk a műveknek. Az első megtorpanás akkor következett be, amikor a lányom rákapott a művészet ízére, és elkezdte ontani a szebbnél szebb, változatos témájú és aprólékosan kidolgozott rajzokat. Naponta legalább harmincat dugott az orrom alá, amikért megdicsérni még volt kapacitás, de feliratozni már régen nem. Gyűltek a lapok az irattartó mappákban, a legtöbbjükről már azt sem tudjuk, micsoda.
A második gyerekemmel már rutinosabb voltam. Eleve csak azokat az alkotásokat raktam el, amelyek fejlődési állomást képviseltek, vagy különösen jól sikerültek. Az óvodában készült „hogyan használjuk a vízfestéket” tematikájú kék szilvát például egyáltalán nem őrizgettük, hanem a gondos dicsérgetés, esetleg őszinte ováció után a gyerek távollétében eltüzeltük.
Amitől azóta is árulónak érzem magam, minden egyes ilyen akciónál furdal a lelkiismeret. Nem tudom, hogy mi a helyes eljárás. Őrizgessük az idők végezetéig az összes alkotásukat, nem baj, ha belefulladunk, dicső halál lesz, esetleg ha a ház betelik velük, majd építünk nekik egy sufnit?
Vagy szkennelve őrizgessük, a merevlemezen elfér, igaz, soha nem nézzük meg, de mi az heti pár óra archiválás az ügy érdekében? Esetleg tanuljunk meg mértéket tartani, és a munkásságuknak csak a legfontosabb mérföldköveit rakjuk el? Önök hogy csinálják?
