Egyes pszichológusok szerint a jó szülőt a rossztól az különbözteti meg, hogy a jó szülő csak elképzeli, hány féle módon tudná megölni a gyerekét, de nem bántja, a rossz az indulatokat tettekre is váltja.
Az ideális anyáról és apáról alkotott képébe sokaknak nem fér bele, hogy olyan harag támadjon valakiben, hogy arról fantáziáljon, hogyan fogja kidobni az ablakon, vagy legalábbis felpofozni gyerekét. Felmerülhet, hogyan érezhet valaki olyan intenzív haragot épp az iránt az ember iránt, akit legjobban szeret, mint talán senki más iránt.
Pedig a gyerek előtti életéből is tudhatja mindenki, a legjobban azokra tudunk haragudni, akik a legközelebb állnak hozzánk. A szülőkre, a párra és a gyerekre. Az ember puffog, hogy milyen a főnöke, és hogy vezet az a barom, de abban az indulatban nincs meg az a mélység, mint a szeretteink iránti haragban.
A harag és az agresszív érzések tulajdonképpen a frusztráció következményei, annak a jelei, hogy valamilyen fontos szükségletünk sérült, hogy nagyon nem az történt, amit akartunk, és tehetetlenek vagyunk az ügyben. Ebből kiindulva könnyű megérteni, miért mélyebb a hozzánk közelállók iránti haragunk: hiszen tőlük többet, fontosabb dolgokat várunk, bensőbb vágyainkat tudják megsérteni, kielégítetlenül hagyni.
De vajon mi a helyzet a gyerekkel? Rendben van, hogy anyánktól, apánktól, párunktól sok mindent várunk, de a gyereknek elvileg inkább mi adunk. Mégis az a helyzet, a gyerek viselkedése elevenünkbe vág, hiába tudjuk racionálisan, felnőtt fejjel, hogy ezért a kapcsolatért minket terhel a felelősség. Néha épp ez a tudás növeli az ember tehetetlenségét...
A gyerek az alapvető szükségleteket bombázza
Az, hogy valaki nem hagyja az embert aludni, pihenni, a saját gondolataiban egy percre elmerengeni, nem enged egy pillanat csöndet: kínzás. Ha a gyermek teszi ezt, természetesnek vesszük, hiszen a babának, kisgyereknek valóban dolga, hogy válogatás és halasztás nélkül kinyilvánítsa igényeit, érzéseit. Igen, nyugodt pillanatában érti ezt a szülő, sőt, talán még a kiélezett pillanatban is érti intellektuális szinten, ez azonban nem oldja fel annak feszültségét, hogy alapvető szükségletei sérülnek.
Ha valaki éhezik, hiába érti, miért nincs étel, attól még szenved. A nyugalom és pihenés iránti igény ugyanolyan alapvető. Természetes reakció, ha indulatot érez az ember, aki ebben akadályoztatva van.
A nevelés sok tehetetlenség élménnyel jár
Legyen valaki szigorú vagy engedékeny, bizonyos viselkedést, normákat minden szülő szeretne átadni a gyereknek. Ha nem másért, egyszerűen azért, hogy képes legyen együtt élni a család, el tudják viselni egymást. Van, aki ambiciózus, és mintagyereket szeretne nevelni, van, akinek elég, ha a gyerek túléli a gyerekkort, és nem sodorja magát életveszélybe, de mindkettőhöz meg kell tanítani bizonyos dolgokat.
És ennek során sorozatban éri frusztráció az embert. Leginkább, mikor tudja, hogy a gyerek érti, mit akar tőle, képes is lenne megtenni, biztos, hogy azt is érti, a szülő nagyon-nagyon komolyan gondolja, amit mond, talán már valamilyen fenyegetés is elhangzott, talán már a sokadik büntetésnél, balhénál tartanak, és mégsem azt csinálja, hanem az ellenkezőjét. Nincs ésszerű magyarázat, s eljön az a pont, amikor a szülő is túl van az értelmezésen, az empátián, és marad az egyszerű, elementáris düh.
Ez a két forma mindenki számára ismerős, aki nevelt már gyereket, és persze van a többi, ami egyéni érzékenység kérdése. A nárcisztikus düh például, ha a szülő magáról alkotott értékítéletnek veszi a gyerek viselkedését, személye elleni támadásnak. Vagy az a harag, mikor a gyerek valami más fontos dologban akadályozza. Például miatta nem tud a munkájára koncentrálni, határidőre elkészülni, és ez okozza a tehetetlen indulatot.
Bármi is az oka a szülői indulatnak, az első és legfontosabb, hogy ne ijedjen meg tőle. Teljesen normális az érzés. És még attól sem kell megijedni, hogy a gyerek is érzékeli a haragot. Az ember bizonyos viselkedésformákkal indulatot vált ki másokból, ez a megtanulandó dolgok sorába illeszkedik, meglehetősen elveszett lesz felnőttkorában az ember, aki ezt nem érti. (Ismerünk ilyeneket, akik úgy viselkednek, hogy mindenki robban körülöttük, de nem értik, miért annyira dühös a másik ember egy másfél órás késés miatt, vagy, mert beleolvasott az e-mailjébe.)
Néhány alapszabályt kell betartani, amihez minden körülmény között tartja magát az ember. Ilyen az, hogy nem éli ki az indulatát, azaz nem bántalmazza a gyereket, és ilyen az is, hogy a személyét nem minősíti. Szabad kimondani, sőt, kikiabálni az indulatot, szabad mondani, hogy „Nagyon haragszom rád, nem igaz, hogy így kell viselkedned, elegem van ebből!” (Vigyázat: nem „belőled”, hanem „ebből”, azaz a helyzetből!). De ne mondjuk, hogy „Mekkora hülye vagy, bánom, hogy megszültelek!”
Az indulat mindkettőben benne van, de a második mondatot nem tudjuk helyrehozni, örök sebet ejt. Ha a gyerek a konfliktus után vigasztalásért jön, mondhatjuk, még kell egy kis idő, idegesek vagyunk, de ne mondjuk, hogy nem szeretjük. Igazából egyszerű a szabály: az igazat mondjunk, és ne állítsunk olyan butaságokat, amiknek semmi köze a valósághoz. A harag az harag, a helyzetnek, a pillanatnak szól, nem annak, hogy nem szeretjük egymást, vagy, hogy valamelyikünk értéktelen lenne.
Nem mindegy, milyen gyakran durran el a szülő agya és hogy a gyerek számára kiszámíthatatlanul jön-e a dühroham. Persze, hazugság lenne azt állítani, nem sérül az a gyerek, aki folyton a szülő indulatának van kitéve. Fájnak ezek az élmények, mert ilyenkor átmenetileg elérhetetlen a megszokott, biztonságot adó szülő. A gyerek vigaszra vágyna, de épp akitől ezt remélné, ő a rosszérzés forrása is. De ha ilyenkor sem fordul ki magából teljesen a szülő, és képes megfogalmazni valamilyen módon, hogy „szeretlek, de most haragszom rád”, akkor a gyerek számára is kezelhető lesz a helyzet, mert tudja, megmaradt a kapcsolat.
