Mi is és a szakkönyvek is sokat írnak arról, min megy keresztül a leendő anya a várandósság, a szülés és az azt követő időszak során – többnyire nehézségekről esik szó, hiszen nem hallgathatjuk el, hogy a gyermeket kihordani, világra hozni és utána ellátni embert próbáló feladat.
Manapság szerencsénkre az apák is egyre inkább hajlandóak részt venni ebben – az én férjem például jelenleg már több éves gyakorlattal, kitűnően pelenkáz. De min mennek keresztül a férfiak egy-egy apás szülés, vagy éppen a gyermekágyi időszak során? Megkérdeztük.
Huba (32): felborult az élet
A várandósság leendő apaként nekem könnyű volt, mert a kedvesem nagyon fegyelmezetten készült az anyaságra: egészségesen élt, tornászott, nem hisztizett. Nekem főleg az volt a dolgom, hogy mindenféle élelmiszert hordjak neki, illetve csodáljam, ahogy nő a pocakja, és dögös nőből dögös kismamává változik.
Az apás szülés már megrázóbb volt. A párom elképesztően strammul tűrte a 14 óra vajúdást, de az, hogy ennyi ideig láttam szenvedni az embert, akit legjobban szeretek, és teljesen tehetetlen voltam, nem tudtam rajta segíteni – szóval egy ilyen élmény a szemlélő apának is megterhelő lelkileg. Nem tudsz mit tenni, csak ott lenni, és nézni, ahogy szegény reszket már a fájdalomtól... aztán egyszer csak a doki mondja, hogy lehet tolni, és mire észbe kapsz, már ott szirénázik egy pici, csapzott lény, és akkor kezded el igazán értékelni, hogy a párod milyen áldozatot hozott a sok nélkülözéssel és fájdalommal.
És te ezt azzal hálálod meg, hogy egyszer csak nem ő lesz az az ember, akit a legjobban szeretsz, vagy legalábbis meg kell osztanod a szereteted, és az első időszakban tuti, hogy a párod fog háttérbe szorulni. Vagyis igen, nekem a gyermekágy volt a sokkoló és a legnehezebb, sőt az azóta is tartó időszak; az, hogy teljesen felborult az életem. A kedvesemre sokkal kevesebb idő, figyelem és energia jut (azon belül szexre még kevesebb), mert egy kis diktátor osztja be a szabadidőmet meg azt, hogy éjszaka hányszor ébredek fel. Régen rengeteget videojátékoztam, filmeket, sorozatokat nézem, ma már csak a töredékét tudom, azt is jellemzően csak akkor, ha a család már elaludt. És persze a szociális életem is nehezebb fenntartani, és valószínűleg még rosszabb lesz a helyzet egy második gyerekkel (tervezzük).
De mégis "megéri", már lehet egyáltalán patikamérlegre tenni ezeket a dolgokat. Hazamész, fejedben még visszhangzik a balfék főnök meg a még balfékebb kollégák meg a hülye pénztárosnő, aki nem akart visszaadni tízezresből, mert csak egy liter tejet vettél, és amikor az előszobába lépsz, eléd totyog egy kislány, aki félig te, félig a nő, akit a legjobban szeretsz, széles vigyorral fogad, és a kis hangján elnyújtva azt mondja, hogy "a-paaa", aztán a képedbe tol egy plüssállatot – ezek a pillanatok sokszorosan kárpótolnak minden ki nem próbált játékért és meg nem nézett filmért.
Még egy dolog, ami szerintem fontos lehet: nálunk úgy alakult, hogy a szülésen is jelen voltam és a gyerek gondozásában is vállaltam feladatokat, ami talán apáink esetében még nem volt jellemző. Olyanokra kell gondolni, mint pelenkázás, fürdetés, öltöztetés (amely utóbbi a mi gyerekünknél többnyire közelharcot jelent). Úgy gondolom, a kényelmetlenségek ellenére abszolút van értelme ezeket bevállani, mivel így sokkal közelebbi kapcsolatot lehet kialakítani a gyerekkel, mint ha csak távolról, kívülállóként szemlélnénk a gyermekét gondozó anyát.
András (39): sci-fi és misztikum
Az első dolog, amire emlékszem, hogy a terhesség vége hogy elhúzódik. egy idő után teljesen szürreálissá és hihetetlenné vált, hogy ennek egyszer vége lesz és kezdődik a nagy kaland. Jó, vannak jelek, a Hindenburg egyre nagyobb, de borzasztó hosszúnak érződik. Így aztán, amikor Andi felhívott, hogy szerinte ma este lesz valami, nem is kapkodtam, nyugisan hazavillamosoztam, úgy gondotlam, bemegyünk a kórházba, aztán úgyis hazaküldenek majd. Nem küldtek, amivel az aznapi sörözésemet is hazavágták.
Az egész szülés maga tulajdonképpen egy családias, nyugodt eseményként maradt meg bennem, kedélyesen elbeszélgettünk a szülészorvossal, jó, Andi összevissza markolászott – erre szoktam mondani, hogy egy izmosabb kilincs vagy fogantyú a vajúdás közbeni szerepemet kiválóan el tudta volna látni. Sajnos, semmi jó sztorim nincs, mint például az öcsémnek, aki elaludt a szülőágyon, és képes volt egy szülőszobában is a figyelem középpontjába kerülni, vagy az egyik haveromnak, aki szükségét érezte, hogy kipróbálja a dinitrogén-oxidot, és nagyokat hahotázott az esemény közben.
Nálunk minden rendben ment. Mondjuk, hosszú volt, és a vége felé hirtelen durvult be. De tényleg nagyon katartikus volt a végső kitolás, amikor kicuppant a gyerek, meg ez az egész, a terhességet is valamennyire végigkísérő alien-érzés itt csúcsosodik ki, mármint arra gondolok, hogy BMEG EZ BENNE VOLT, tiszta scifi.
Én nem vagyok egy nagyon érzelmes típus, szóval nem sírtam, de abszolút meg tudom érteni, ha valakiből ilyenkor apaként is kitörtnek az érzelmek, nagyon olyan a helyzet. És meglepett, hogy milyen porcos a köldökzsinór, alig lehetett elvágni, illetve, hogy kissé gusztustalan szerv a placenta. Azért szerintem meg lehet érteni, ha valaki nem bírja a naturális elemeket, az nem nézi nagytotálban, azért hasadnak a szövetek, és vér is van, meg műtő-szag.
A második gyereknél sokkal nehezebb volt, és emiatt sokkal rosszabb is, valahogy a vajúdás során egy örökkévalóságnak tűnt az a szakasz, amikor egyre jobban fáj, s közben nem történt semmi. Itt már nagyon-nagyon tehetetlennek éreztem magam, hogy a másiknak fáj, és nem tudok segíteni neki. Így itt a vége inkább megkönnyebbülés volt, mintsem katartikus pillanat.
Tanácsom nincs, nem kell a szülést túlmisztifikálni, de szerintem nem érdemes nem bemenni, már csak a tudományos érdeklődés miatt is. Meg hát szemmel láthatólag azért jól esik a pszichés támogatás a csajoknak. Az első szülés valahogy jobb volt, a másodiknál inkább csak vártam, hogy legyünk már túl a szenvedésen. Azóta meg, hát, toljuk a kétgyermekes életet. Bár ezt nem kérdezted, néha úgy érzem, hogy jó lenne egy harmadik is, néha meg azt, hogy kettő is sok. Illetve, talán ha adnának jövőre egy egyévest a kezembe, de nem kellene végigmenni a terhesség-szülés-kiscsecsemőkor szakaszain, azzal szívesen kiegyeznék.
