2011-ben söpört végig a világon a hír, hogy egy kanadai házaspár úgy döntött, harmadik gyereküket "nemsemlegesen" nevelik, ezért aztán senkinek nem árulják el, a kis Storm fiú vagy lány. A gyerek hamarosan három éves lesz, neme továbbra is titok, az eredeti sztorit elindító torontói The Star pedig ismét megkereste a családot, hogy meséljenek arról, hogy vannak.
Én nem tartom a dolgot elitélendőnek, bár azt nem értem, hogy úszható meg a választás örökké, előbb-utóbb vécére kell menni a játszóházban vagy a múzeumban, vagy be kell menni az uszoda öltözőjébe, meg tudomisén. Az is igaz persze, hogy jelenlegi életformájuk szerint ilyen problémákkal valószínűleg nemigen szembesülnek. Összességében nekem tetszik, ahogy élnek, nagy bátorság kellhet hozzá, és most nem elsősorban a nem nélküliségre, hanem a totálisan hippi életformájukra gondolok.
A szülők egyelőre nagyon elégedettek a döntéssel, az elmúlt években számos olyan aktivistával és kutatóval kapcsolatba kerültek, aki megerősítette bennük a nevelésük helyességét. Az egész ötlet mögött egyébként az az elv áll, hogy a társadalom a leegyszerűsített nemi szerepekkel olyan terheket, elvárásokat tesz a gyerekek nyakába, ami akadályozza azt, hogy a személyiségük szabadon fejlődhessen, hogy tényleg azzá válhassanak, akik szeretnének lenni.
Az anya Kathy Witterick és az apa David Stocker két nagyobb gyerekét, Jazzt és Kiot is ebben a szellemben neveli, bár kevésbé kiforrottan. A 8 éves Jazz, bár fiú, egészen pici korától kezdve vonzódik a rózsaszín cuccokhoz, az időnként befont hosszú hajhoz, és mostanában azt szereti, ha "she"-ként (az angol nőnemű ő) hivatkoznak rá. A szülők szerint ezt ebben az életszakaszban tiszteletben tartják. Egyébként elmondásul szerint éppen Jazz korai, nemekkel kapcsolatos kérdései indították el őket azon az úton, ami a kis Storm nem nélküli neveléséhez vezetett.
Maga Storm teljesen átlagos hároméves, sokat beszél, szereti a mogyóróvajat, és a zoknibábokat. Halloweenre szörnynek öltözött, mert az remek lehetőség volt arra, hogy annyira hangosan ordíthasson, ahogy csak tud.
"Ha egy kisgyerek felvesz egy tütüt, miért mondjuk neki, hogy lányos? Miért nem hagyjuk egyszerűen csak létezni?" teszi fel az anya a költői kérdést.
Storm egyébként saját magáról időnként azt mondja, hogy "lány vagyok", máskor pedig azt, hogy "fiú vagyok". Witterick szerint, bár mindenki ezt hiszi, a nemek kérdése egyáltalán nem kiemelt fontosságú a családjukban. "A világ többi része folyton erről beszél, mi közben viszont más dolgokkal foglalkozunk." Például az egyetemi kutató apa szabad évét egyebek mellett arra használták föl, hogy négy hónapra kiköltöztek sátrakkal az erdőbe, ahol szalmabálákból házat építettek, eközben nem voltak egyedül, a család és a barátok folyamatos áradata miatt olyan volt az egész, mint egy esküvő - magyarázza az anya.
A gyerekek egyébként nem járnak hagyományos iskolába, hanem az "unschooling", vagyis iskola nélküli tanítás módszere szerint nevelkednek, ez az elv azt mondja, hogy a gyerek természetes kiváncsisága elegendő motiváció arra, hogy mindent szükségeset megtanuljon.
"Az erdőben nézzük a bogarakat, szalamandrákat keresünk, meg a tojásból éppen kikelő teknősöket. Rengeteget tanultak a fákról, meg arról, hogyan lehet nagy társaságnak elektromos áram nélkül főzni. A szalmaház építése során rengeteget mértünk és számoltunk, eközben arról is élményeket szereztek, hogy ilyen egy környezetbarát, kis környezeti lábnyomú lakhatási lehetőség." - magyarázza az anya.
A nem néküli nevelés témájával kapcsolatban nemrégiben megjelent egy könyv, amelynek egyik fejezetét az anya, Witterick írta. A könyv címe Chasing Rainbows (szó szerint: Szivárványokat kergetni). Először, a médiacirkusz újraéledése miatti félelmében az anya majdnem kihátrált a könyv-projektből, végül azonban mégis úgy döntött, részt vesz benne. Ebben egyrészt a szerzőtársak motiválták (két egyetemi professzor), másfelől úgy gondolja, a történetük segíthet másoknak abban, hogy másként gondolkozzanak a nemi szerepekről. "Ha nem mondjuk el, azok, akik így gondolkoznak, nem fognak tudni róla, hogy nincsenek egyedül."
Mindent felolvasott a három gyereknek és a férjének, amit leírt, annak ellenére, hogy a könyvben a saját, anyai tapasztalatairól számol be.
Amikor a család története három éve ismertté vált, sokat támadták a szülőket, az értetlenség mellett megfogalmazódtak erősebb vélemények is, mint hogy kísérleteznek a gyerekeiken, sőt volt, aki szerint ez valójában a bántalmazás egy formája.
