Esett már szó azokról a nőkről és férfiakról, akik nem akarnak gyereket, és azokról is, akik nagyon szeretnének, de nem lehet nekik. De talán még nem beszéltünk azokról, akik vágynának gyerekre, de félnek tőle, ezért halogatják, vagy mondanak nemet a gyerekvállalásra.
Túl önző vagyok ahhoz, hogy gyerekem legyen
Sokszor elhangzik ez az önostorozó mondat nők és férfiak szájából egyaránt. Ezek szerint az önzetlenek vállaljanak gyereket, az önzők maradnak gyermek nélkül. Ez így önmagában értelmezhetetlen, de akkor vajon mi van emögött a nem is ritka mondat mögött?
Például, hogy fél tőle az illető, képes lenne-e teljesíteni mindazt, ami a fejében egy anyától, apától várható. A kezdeti huszonnégyórás szolgálatot éjszakai felkeléssel, a pihenőidő jelentős szűkülését, azt, hogy számos döntést alá kell rendelni a gyermeknek. Aki emiatt aggódik, először is dicsérje meg magát, mert ez már önmagában azt jelenti, sok benne a felelősség, és képes szembenézni annak komolyságával, mi minden fog változni a gyerekvállalás után.
Viszont érdemes belemenni, és lebontani, hogy egészen pontosan mire is irányul a félelem. Valószínűleg valami olyasmi elvesztésétől félünk, ami nélkül, úgy hisszük, már nem lehetünk önmagunk, nem lehetünk boldogok. Amikor erről gondolkodunk, érdemes elhagyni az ítélkező szemléletet, és az olyan megközelítést, hogy mi várható el egy szülőtől, mi számít önzésnek.
Legyünk őszinték magunkhoz: mire van feltétlenül szükségünk ahhoz, hogy úgy érezzük, ez még a saját életünk, otthon vagyunk a bőrünkben? Ez hatalmas különbségeket mutathat, van, akinek a munka folytatására, van, akinek napi tíz perc relaxációra, van, akinek arra, hogy tudjon kettesben lenni a párjával. Mindez nem önzés kérdése: kellenek a források, amikből töltekezünk, és különösen kelleni fognak ezek a gyermek mellett. A gyerek azzal jár jól, ha „önzők” vagyunk, és megteremtjük a feltöltődés feltételeit.
A történet testi oldala
Sok nő fél a várandósságtól, szüléstől, szoptatástól, és félnek erről beszélni, mert úgy hiszik, másoknak ez nem okoz problémát. Egy nőnek ezek kell, hogy menjenek, ha nekem bajom van ezekkel, defektes vagyok – gondolják. Holott teljesen természetes, hogyha valaki fél egy ekkora változástól, sokkal kisebbektől is tartunk, halogatjuk a fogorvost is – miért éppen ettől ne tartanánk? Tény, hogy kellemetlen és kifejezetten fájdalmas élmények is társulnak a várandóssághoz és szüléshez, az ember pedig fél a fájdalomtól.
A terhesség a kontrollvesztés érzését is hozhatja, sokan úgy gondolnak rá, egy másik lény átveszi az uralmat a testük fölött, és ez a kiszolgáltatottság ijesztő. De ez csak egyfajta látásmód, amiből, ha akarunk, el lehet jutni egy másfajtába, oda, hogy úgy gondolunk erre a folyamatra, mint közös alkotásra, amiben a nő és a magzat ugyanazt akarják (egy egészséges várandósságot és szülést-születést), és együtt, ki-ki a maga tudását hozzáadva, kölcsönös egymásrautaltságban dolgozik rajta.
A leendő apa és anya is félhet attól, a nő már csak anya lesz, elveszíti nőiségét. Meghízik, csökken a szexuális étvágya, meglazul a hüvelye. Könnyű ítélkezni, és azt mondani „akinek az alakja fontos, ne is vállaljon gyereket!”. De ha egy férfi vagy nő otthon azt látta, hogy a szülei csak szülőpárként működtek együtt jól, párként nem, akkor érthető a félelem, hogy vele nem fog-e hasonló történni. Igaz, ha a szülők kapcsolata kihűlt, nem voltak meg a gyengédség jelei, annak valódi oka bizonyára nem testsúlyban és anatómiai változásokban keresendők, de előfordul, hogy az ember legkönnyebben ezen a konkrét szinten tudja megfogalmazni a félelmeit.
Félek a kiszámíthatatlanságtól
Az ember szoronghat a jövőtől akkor is, ha nincs gyereke, és igencsak fokozódik a tét, ha valaki másért is felelős. Vajon sikerül-e biztosítani az anyagi és érzelmi biztonságot neki? Sokféleképp megfogalmazódhat ez: mi van, ha elveszítem a munkámat, és nem találok újat? Mi van, ha kiközösítik, csúfolják, és nem tudom megvédeni? Mi van, ha elveszítem a párom, vagy én betegszem, esetleg halok meg? Mi van, ha kitör a háború? Ez mind megtörténhet, és valóban: nem mindentől tudjuk megvédeni a gyermeket. És nem is dolgunk. Nem a szülő felelőssége, kitör-e a háború, de az övé, hogy olyan hangon szóljon a párjához és a gyerekhez, hogy lehessen élni abban az otthonban.
Amikor az élet kiszámíthatatlanságaitól fél az ember, akkor tulajdonképpen a saját tehetetlenségének megélésétől és a veszteség élményétől fél. Ha átfogalmazzuk a fentieket, úgy szólnak: nem bírnám elviselni a fájdalmat, hogy szenvedni kell látnom a gyerekem, vagy el kell veszítenem. Bár ezek valóban a legnagyobb lelki fájdalmak, de ha valaki már előre ettől fél, annyira, hogy emiatt inkább nem is vállalna gyereket, bár vágyik rá, érdemes azzal foglalkoznia, vajon hogy van ő a veszteséggel, az olyan helyzettel, mikor nem tudja megakadályozni a szenvedést? Valószínűleg lehet olyan története a múltjában ezzel kapcsolatban, ami még feldolgozásra vár.
A gyermekvállalás annyi réteget, témát mozgat meg az emberben, hogy könnyen eltalál valamilyen érzékeny pontot. Ebből nem következik, hogy nem vagyunk anyának, apának valók.
A gyermekvállalással kapcsolatos legnagyobb hazugság, hogy könnyű. Ezt így talán nem szokták mondani, de a reklámok, filmek, a tabuk által beszűkített beszélgetések mégis ezt sugallják. A gyermekvállalás nehéz, és ez így normális. Az ember döntése abban áll, vállalja-e az őrá eső személyes nehézséget, és megpróbálkozik-e, hogy megküzdjön vele.
