Vannak szülők, akik nyíltan kimondják, a gyereknek teljesíteni kell, hogy büszkék lehessenek rá, míg más szülők filozófiája, hogy hadd legyen a gyerek olyan, amilyen, nem az a lényeg, hogy rájuk, mint szülőkre jó fényt vessen. Valójában azonban senki sem teljesen mentes attól, hogy szeretné, ha a gyerek viselkedése jót árulna el róla. Lehet, hogy nem szerepelteti erőltetetten a csemetét, nem mondatja fel vele vendégségben a legfrissebben tanult verset és nem énekelteti, de azért mindenkinek vannak olyan gyenge pontjai, aminél felmerül benne: te jó ég, mit gondolhatnak most rólam, hogy nevelem ezt a gyereket?
Nagyon különböző, ki mire érzékeny, és az is, hogy mennyire, ez persze összefügg azzal, mennyire igényli valaki a külvilág elismerését arról, hogy jó szülő. A gyerek viselkedése tényleg sokat elárul arról, rendben van-e a család, ahol nevelkedik, de sok a félreértés e téren: gyakran olyasmiről is úgy gondoljuk, rossz fényt vet ránk, ami nem az elhibázott nevelésről szól.
Tipikusan ilyen példa a félénkség, illetve a „gátlástalanság”, azaz túlzottan is figyelemfelhívó viselkedés. Vannak apák és anyák, akiket nagyon zavar, hogy gyermekük társaságban szégyellőssé válik, megkukul, ha kérdezik, sem válaszol, esetleg bújik hozzájuk, vagy az asztal alá. Nem értik, miért mutatja ilyen (az ő szemszögükből) kedvezőtlen arcát a gyerek, mikor régi ismerősök között tud ő felszabadult, nyitott is lenni.
Esetlenségnek látják ezt, mintha a gyerek bénázna, és ez nekik is kellemetlen. Holott nemcsak a nevelésen, hanem a temperamentumon is múlik, mennyire könnyen oldódik valaki fel új helyzetben, és a lassabb oldódás sem jelenti, hogy annak a gyereknek rosszabbak lennének a társas képességei. Lehet, hogy attól még talpraesett és empatikus, csak egy kicsivel több idő kell neki, hogy biztonságban érezze magát.
A másik véglet, aki minden módon igyekszik felhívni magára a figyelmet, társaságban „megőrül”, óbégat, körbe-körbe rohangál, sokkal infantilisebben viselkedik, mint amit megszoktak tőle a szülei. Ennek pedig az az oka, hogy sok ember között úgy érzi magát biztonságban, ha figyelnek rá, visszajelzéseket kap, nem vész el – számára az az ijesztő. Egyik viselkedés sem arról szól, hogy a szülők jól vagy rosszul nevelték-e a gyereket, hanem arról, hogy milyen a csemete temperamentuma, és számára mi tűnik járható útnak, hogy oldja az idegen társaság keltette feszültséget.
A legjobb, amit a szülő társas helyzetben tehet, hogy próbál nem ráfeszülni a kérdésre, hogy viselkedik a gyerek. Amikor a szülő szorong, azt a gyerek is érzi, és ebből csak kellemetlenségek fakadhatnak, például annál éretlenebbül fog viselkedni. A zavart érzi, de nem érti, így annál kevésbé lesz spontán és magabiztos.
A szülő feszültsége oldásában segíthet, ha arra gondol, fontosabb, hogy jól érezzék magukat, és ki-ki természetesen magabiztos lehessen, mint hogy anyaként, apaként elismerő bólintásokat zsebelhessen be azzal kapcsolatosan, hogy ügyesen megnevelte a gyerekét, aki lám, milyen illemtudó, milyen szépen eszik, kölcsönadja a játékait, érthetően köszön.
Ha erről nem tudunk lemondani szülőként, érdemes elgondolkodni, milyen szükséglet van emögött. Másoknak kell igazolni, hogy jó szülők vagyunk? Az erre vonatkozó visszajelzéseket inkább a gyermekkel való kapcsolatban lenne érdemes keresni, nem pedig a gyermeket használni arra, hogy megkapjuk a dicséreteket.
Ha valódi, hiteles visszajelzésre vágyik a szülő, inkább arra figyeljen, jól van-e a gyerek. Tud-e örülni és érdeklődik-e a világ iránt. Hogy minek örül, és hogyan, milyen vérmérséklet szerint érdeklődik, az sokféle lehet, de ez a két tulajdonság mindenképp jellemez egy egészséges gyereket. És ne elsősorban olyan helyzetben figyelje ezt meg, ahol sok az idegen, mert ott természetes, ha kicsit bátortalanabb a gyermek. Miért ne lenne, mi felnőttek is azok vagyunk!
Van olyan szülő, aki leginkább arra érzékeny, mit látnak mások, milyen a kapcsolata a gyerekével. Egyes szülőknek komoly szomorúság, ha a gyerek nem ad nekik puszit mások előtt, simogatásnál elhúzódnak. Holott nem azok a legbensőségesebb pillanatok, mikor mások is ott vannak, az a gyerek, aki este meseolvasás közben odabújik, nem biztos, hogy a nagy családi rendezvénynél is ugyanígy tesz. Lehet, hogy akkor inkább a többi gyerekkel játszik.
Ahogy pedig egyre idősebb lesz a gyerek, egyre jobban igényli, hogy önálló, különálló személyként lehessen jelen. Eleinte csak elhúzódik, mikor a szülő megsimogatná a fejét, később eljön az időszak, amit sokan úgy fogalmaznak meg: cikivé válik a szülő. Amikor már kifejezetten külön szeretne lenni, mintha nem is tartoznánk össze. Ezen nem érdemes megbántódni, mert nem kifejezetten a szüleit, hanem a gyerekszerepet érzi kínosnak. Szeretné megélni, hogy ő egy önálló személy, nem apu, anyu kislánya, kisfia.
Mindenkit érdekel, mit gondolnak róla mások, ez természetes része az önértékelésnek. Különösen érzékeny terület, mit gondolnak róla szülőként, hiszen ez egyike a fontos szerepeinknek, az önazonosságunknak. Mégis, meg kell tanulni nagyvonalúan bánni ezzel a kérdéssel (azaz gondoljanak, amit akarnak), mert a gyerekkel való kapcsolat a fontosabb, és hogy hagyjuk, hadd legyen olyan, amilyen.
