Sok szülőben bűntudat alakul ki amiatt, hogy bármennyire is szereti csemetéjét, néha nyűgnek érzi a vele töltött időt. Ennek sok oka lehet, van néhány jellemző, amivel talán a legtöbb anya és apa találkozik.
Nem tudom, mit kezdjek a gyerekkel
Első olvasatra talán a gyerekkel kevesebb időt töltő szülőhöz (többnyire az apához) kötnénk ezt a problémát, pedig nagyon is felmerül ez az anyákban is. Jó-jó, foglalkozom vele, de mit is csináljunk? Van, aki ezt azzal hidalja át, hogy mindig szervezett foglalkozásokat keres. Elviszi bábszínházba, cirkuszba a gyermeket, mert úgy érzi, ő egyedül nem tud számára élményt nyújtani. Persze, jó, ha elviszi, de ne ahelyett, hogy igazán egymásra figyelnének! A közös programok is erősítik a köteléket, és fontos élményként maradnak meg a gyerekben. Hiszen hozzá kapcsolódik az együttes készülődés, izgalom, ott van vele a szülő, akivel össze lehet közben nézni, puszilkodni, és utána még sokszor utalnak rá, emlegetik, hogy is volt az. Ezek tehát sokat adnak. De emellett kell az, hogy tényleg csak egymásra figyeljenek, legalábbis a szülő a gyerekre, és a gyermek ezt érezze. Sokkal nehezebb, ha több testvér van, de legalább egy kis időre minden nap akkor is kell a külön figyelem mindenkinek. És nem kell semmit kezdeni a gyerekkel: üljünk csak le mellé, amikor játszik. Valószínűleg bevon, és majd ő megmondja, mi a dolgunk. De ha nem, akkor is érzi, hogy vele vagyunk.
Nem értek ezekhez a dolgokhoz!
A szülő hamar szembesül vele, hogy nem is olyan egyszerű dolog a gyerekkel való élet, és itt most nem a szűkebben vett nevelésről van szó, hogy hogyan legyünk következetesek és hasonlók, hanem arról, mikor a gyerek kérdez, vagy bevonná a szülőt egy-egy tevékenységbe. Sok szülő megijed attól, hogy olyan kérdéseket kap (különösen a „miért” korszakban), amikre nem tudja a választ. Hamar kiderül, mennyi minden miértjét nem tudja ő sem, például miért sárgák a villamosok, miért nyáron érik a meggy. Tényleg: miért is? Töpreng ijedten a maximalista szülő. Aztán vannak egyéb kihívások is, például rajzoltatni, énekeltetni próbálja a gyerek. Egyéni kérdés, kinek mi az ijesztőbb, de biztos nem érzi magát mindegyikben ügyesnek az ember. Aki számára nem komfortosak ezek a helyzetek, annak segítség lehet, ha tudatosítja magában: a gyermek nem azt várja, hogy vizsgázzon előtte, hogy produkáljon valami frenetikusat, hanem hogy játsszon, beszélgessen vele, vele legyen.
Egyszer egy nagymama, akit unokája épp a lift működésének mechanikai elveiről faggatott, felelte lemondó sóhajjal: „Ha minden kérdésedre tudnám a választ, nagyon okos ember lennék.” A fogós kérdésekre nem kell mindig tudományos választ adni, a gyerek számára más az elfogadható felelet, mint ami egy szaklapban is megjelenhetne. Hiába nem tudjuk a biológiai magyarázatát annak, miért nyáron érik a meggy, mondhatjuk, azért, hogy mindig más gyümölcsöt lehessen enni, és sose unjuk meg őket. A nyárra épp a meggy jutott többek között. Ahogy annak az anyának is frappáns volt a válasza, akit arról faggatott lánya, miért van az, hogy egyik embernek ilyen, másiknak olyan színű a szeme. Azt felelte, meglepetésből. Talán van, aki felhorkan, mert nem érzi elég pontosnak, korrektnek a válaszokat. De igazak abban az értelemben, hogy tájékozódási pontot adnak a gyereknek, mit hogyan lehet nézni, miben mi a jó. A gyerek azért kérdez, hogy érteni, rendszerezni tudja a világot. Ebben nemcsak a tudományos válaszok segítenek.
Amit a gyerek élvez, azt én unom
Van, aki komoly bűntudattal küzd, amiért cseppet sem találja élvezetesnek, hogy gyermekével játsszon, ő legyen a királylány, a gyerek pedig a sárkány. Vagy a játszóterezést utálja, látja, hogy más szülők ott ülnek a homokozóban a csemetével, és együtt alkotnak, neki viszont ehhez semmi kedve. Van, aki úgy gondolja, ha igazán szeretné, és jól szeretné csemetéét, mindent élveznie kellene, amibe a gyerek be akarja vonni. Pedig attól még, hogy szülővé válik valaki, nem szűnik meg ilyennek vagy olyannak lenni. Van, ami testhezálló, van, ami nem. Az egyik szülő számára élvezet meséket szőni, kitalálni, a másik leizzad a puszta gondolattól, hogy neki kellene megalkotnia a történetet. Emiatt senki se haragudjon meg magára, hanem találja meg, ami neki megy, és próbálja valahogy áthidalni a számára nehezebb feladatokat. Például úgy, hogy azt a szülőtárs, esetleg nagyobb testvér vállalja, vagy, hogy megpróbálja úgy alakítani, ő is jól érezze magát benne. Például, ha nem megy a mese kitalálása, olvassa könyvből, akkor is, ha állítólag a szülő költötte mese a legjobb. Igen, de ezt felülírja az a szempont, hogy ő is jól érezze magát. Ha utálja a játszóteret, menjenek sétálni, vagy engedje meg magának, hogy ne ő legyen a legaktívabb anyuka, apuka.
Nagy teher esik le a szülőről, ha elhiszi, a gyerek nem akar semmi mást, semmi többet, csak őt, magát. És jobban jár egy jókedvű szülővel, aki hamisan énekel, nem ismeri a lift mechanikáját és nem jár élen a homokvárépítésben, de lehet vele marháskodni, beszélgetni, egyszerűen csak ott van, figyel, mint egy tökéletessel, aki rosszkedvű.
