A gyereket nem magának neveli a szülő. A mindennapokban ezt a fájó tényt nem kell mindig tudatosítania a szülőnek, csak egy-egy alkalommal dörgöli az orra alá az élet. Nem is fájdalmas, amíg ez csak elméleti tudás. De vannak pillanatok, döntések, mikor egészen kézzelfoghatóvá válik. Azon múlik, jó döntést hoz-e a szülő, hogy elfogadja-e: sok ajándékkal, örömmel jár a gyermeknevelés, de végül az igazi, érett gyümölcsök nem az övéi lesznek. A gyermeké magáé, a párjáé, gyerekeié, és még sokaké, akivel kapcsolatba lép.
Nagyon különböző, hogy ki mikor éli meg először, fáj, hogy olyasmire kell felkészítenie a gyermeket, ami tulajdonképpen a tőle való távolodást segíti. Hiszen arra tanítja (jó esetben) a szülő a gyermeket, hogy őrá ne legyen szükség.
A klasszikus, sokat emlegetett, filmekben, regényekben is feldolgozott eset, mikor az ember fia, lánya bemutatja a párját. Vajon miért van olyan sok anyósvicc? Minden ok meglenne rá, hogy az anyósok és vejek, menyek jóban legyenek, ezt diktálná az a logika, hogy „a barátom barátja nekem is barátom”. A szülő szereti a gyerekét, a gyermek szereti a választottját, a szülőnek is jóban kellene lennie a választottal, ugyebár. Így lenne bizonyára, ha az illető nem hozná el egy korszak végét: a gyermek most már nem a szülőkhöz tartozik, hanem a párjához. Megmaradhat persze a jó kapcsolat, de a család már nem ők lesznek.
Nem mindenki éli meg szülőként szomorúan ezt a változást, de nem baj, ha valamiféle gyászt átél, mert ez azt jelenti, felfogja, hogy történik valami, és reagál rá. És mennyire gyakori, hogy nem hajlandó észrevenni az apa, az anya a változást (ha egyedülállóként nevelte a gyermeket a szülő, még nehezebb ez, ha egyetlen gyermeket, akkor nehéz csak igazán)!
Elvárja, hogy továbbra is ugyanolyan gyakoriak legyenek a közös programok a gyermekkel, mint mikor még nem volt komoly kapcsolata, megsértődik, ha külön képzeli el a karácsonyt, a nyaralást, és ha lakást vesz a gyermeke számára, ragaszkodik hozzá, hogy legyen hozzá neki is kulcsa. Persze, ugyanez az elengedéses folyamat partner nélkül is lejátszódhat, hiszen sokan előbb kezdenek dolgozni, költöznek el, indítják el felnőtt életüket, és csak később köteleződnek el valaki mellett. Ott talán kevésbé éles a váltás, egy darabig például még megmarad a közös ünnepek lelki kényelme, de épp ezért könnyebb is abba a hibába beleesni, hogy az ember nem veszi észre: eljött a pillanat, mikor el kell engedni a csemetét.
Van olyan szülő, aki sokkal hamarabb érzi a bőrén: az, hogy felnő a gyermek, bizony fáj. Lehet ez az a pillanat, mikor először megy intézménybe a gyermek, óvodába vagy bölcsödébe. Ilyenkor ellentmondásos érzéseket élhet át a szülő, és leginkább az anya, hiszen a legtöbb esetben ő töltött több időt a csemetével. Jó, ha tudja, normálisak, természetesek ezek az érzések. Egyszerre szeretné, hogy megtalálja a helyét a gyermek, nélküle is jól érezze magát, és egyszerre ijesztő, ha látszólag egyáltalán nem hiányzik neki az anyja. Volt, aki arról számolt be, annyira jól sikerült az óvodai beszoktatás, hogy kételkedni kezdett anyaként, egyáltalán kötődik-e hozzá a gyermek, vagy ő is csak egy azok közül, akikkel jól megvan. Akkor nyugodott meg, mikor a következő kis betegségnél csak ő kellett, és csak az ő teájának volt gyógyereje, amit a nagyi főzött, az csak sima tea volt.
Attól, hogy elveszti a szülő a kiemelt szerepét, nem kell félni: olyan erős kötelék ez, ami akár jó, akár sérült volt a kapcsolat, egy életre meghatározó. Rombolni viszont lehet: azzal, ha magának próbálja nevelni a csemetét, azaz nem az ő érdekében hoz döntéseket, hanem annak érdekében, hogy minél tovább magához láncolja. Sajnos ennek sok szomorú példája van, mikor a szülő szorongást kelt a gyermekben, ami megakadályozza önállósodási lépéseit. Az önállósodás része, hogy képes legyen bízni másokban, kapcsolatokat kiépíteni, sikereket elérni, érvényesíteni igényeit, kimondani véleményét. A szülő részéről ezek tudattalan lépések, hiszen senki sem vállalja fel önmaga előtt, hogy visszatartja gyermekét.
A gyermekét nehezen elengedő szülő általában úgy érzékeli, hogy a gyermek igényli a támaszt. Csakhogy ilyenkor a csemete szorongásra utaló jeleit túlhangsúlyozza, és ahelyett, hogy oldaná, felerősíti, így kialakul egy ördögi kör.
Mint annál az anyánál, aki szerette is volna, és nem is, hogy ott tudják hagyni pár órára másféléves gyermeküket a rokonoknál. Vágyott kikapcsolódni a férjével, de ijesztő volt számára, hogy a gyereknek már nincs szüksége rá – ő legalábbis így élte meg. Így hát a poronty nyűgösségét, ami az otthonról való elindulást megelőzte, úgy értelmezte, hogy a gyerek fél. Mivel fél, nem szabad odavinni a rokonokhoz (pláne otthagyni), és mivel ez végül sosem történt meg, a gyerek valóban nem szokta meg, hogy másokkal is eltöltsön pár órát. Holott valószínűleg nem a félelem miatt volt nyűgös, hiszen közös programra készülve is előfordult, hogy nehezen indultak el. De ha valóban szorong, akkor is lehet próbálkozni a megnyugtatásával, nem a helyzet elkerülése az egyetlen megoldási stratégia. Az anya úgy érzékelte, hogy a gyermek igényeit követi, holott valójában a gyermek követte az övéit.
Kicsi korban még nem egyértelmű, a szülő tartja vissza a gyermeket, vagy a gyermek szorul az átlagosnál több gyámolításra. Az ütközésre, a probléma nyílttá válására általában kamaszkorban vagy fiatal felnőttkorban kerül sor. Ez az a pont, ahol felnyílik a gyermek szeme, és szembesíti a szülőt azzal, ő hogyan látja a helyzetet. De a történet sokkal korábban indul, például, mikor először külső kapcsolatai lesznek a gyermeknek, mondjuk az óvodában, vagy mikor először fel akar mászni egy kicsit magasabb mászókára. Akkor kell elkezdeni az elengedést.
