Ágnes első gyermekes anyuka: szereti a családját, harmonikusan élnek együtt, és szereti a munkáját is. Olyan jellegű a foglalkozása, hogy napi egy-két órában is művelhető, így már a baba születése után néhány héttel elkezdett vele ismét foglalkozni. Emellett még sok egyéb érdekli, értelemszerűen minden, ami a gyerek születése előtt is.
Pontosabban ő úgy gondolta, ez értelemszerű, és barátságai is ugyanúgy fognak folytatódni, mint annak előtte. De azt vette észre, ha régi ismerőssel találkozik, az illető rendre a gyermekről kezd érdeklődni, ami önmagában természetes, de fél óra, egy óra elteltével sem sikerül másra terelni a szót.
Igyekezett szóba hozni egy könyvet, amit éppen olvas, aztán a másik munkája felől érdeklődött, de valahogy nem ment úgy a beszélgetés, mint korábban, nem sikerült olyan jól elmerülni semmiben, mindig visszakanyarodtak a gyerekhez. Mivel Ágnes barátai hasonló életkorúak, mint ő, sokan vele egy időben váltak anyává. Velük is azt vette észre, beszűkül a beszélgetés témája, egyik kisgyerekes történet követi a másikat, olyan sztorik, amik a szülők számára érdekesek, a kívülállónak viszont kevésbé. Ágnes elbizonytalanodott, most vele van baj: lelke mélyén ágáll az anyaság ellen, vagy miért zavarja őt ez ennyire?
Sok nő elbizonytalanodik, minden rendben van-e vele, ha Ágneshez hasonló élményei vannak. Talán még az is megfogalmazódik: eléggé szeretem a gyerekemet? Hiszen nem csak ő foglalkoztat, ugyanolyan fontos a munkám, a hobbim, mint korábban.
Igaz ugyan, hogy az első gyermek születése új korszakot nyit az ember életében, és mindenki változik ilyenkor, hiszen sok új és intenzív tapasztalat éri, ami formálja a személyiségét. De azt ne várjuk, hogy bárki is átalakul egy másik emberré egy csapásra azért, mert anya vagy apa lett! Bár az apáktól mintha ezt kevésbé várnánk. Mintha ott jobban megtartanánk az arányérzékünket, és tudnánk, most valami nagy dolog történt vele, hiszen megszületett az első gyermeke. De azért ugyanúgy érdekli a munka, mint egy hónapja, és talán most kevésbé van ideje futballmeccsre menni, de azért megkérdezhetjük tőle, van-e hozzá kedve, mert ha eddig szerette, most is biztos szívesen jön néha.
Az anyáknál abból indulunk ki, őt most csak a gyermek érdekli, ne is hívjuk sehova, illetlenség bármi másról beszélni vele. Talán még felhívni is tapintatlanság: hátha éppen szoptat. Holott nem biztos, hogy a friss anya is ezt várja. És természetesen vannak sokan, akik valóban úgy élik meg, hogy szeretnének egy jó darabig csak a gyermekre figyelni, egy kicsit háttérbe szorítani minden egyebet. Hogy ki hova tartozik, életformán, személyiségen, kulturális háttéren is múlik, és még sok tényezőn, például azon is, mennyit kellett várnia a baba érkezésére. Egy biztos: mindkét gondolkodás teljesen egészséges.
Társadalmilag átmeneti időszakban vagyunk, ez okozza a zavart. Egyre többen rendelkeznek olyan elfoglaltsággal, hivatással, ami rugalmas időbeosztásban is művelhető, így kisgyermek mellett is folytatható. Egyre több nőnek fontos a munka. Hiszen másra készül már gyermekkorában, mint nagyanyái annak idején: arra, hogy neki is meg kell állnia a lábán, ehhez pedig jó munkaerőnek kell lennie. Ha pedig valaki tudja, hogy jónak és hatékonynak kell lennie, nyilván igyekszik olyan területet választani, ami igazán az övé, amivel azonosulni tud. Ha pedig valaki olyan szerencsés, hogy megtalálta ezt a területet, akkor ez nem veszíti el a fontosságát egy csapásra a gyermek születésével.
A környezet reakciója pedig vegyes. Van, aki elismeréssel nézi az anyát, aki kisgyermek mellett is képzi magát, dolgozik, tevékenykedik. És sokakban ellenséges érzelmek keletkeznek. Ennek gyakran az az oka, hogy azt hiszi az ember: ha elismerem, hogy ő jól csinálja, azzal azt mondom ki magamról, hogy én, aki másképp élek, valamit rosszul csinálok.
Különös, de igaz, hogy az anyaság nagyon is személyes területén, ahol kinek-kinek a saját lelkiismeretére és érzéseire kellene hallgatni, nagyon is erős a versengés. Talán azért, mert mindenki szeretné jól csinálni, de nincsenek objektív mutatók, amik eligazodást adnának. Jobb híján összehasonítja magát az ember másokkal. Mások életmódjával, vagy akár a gyerek tekintetében: az ő gyereke hisztisebb, tehát akkor én biztos nem csinálom nagyon rosszul a dolgom. Ugyanakkor könnyen el is bizonytalanodik az ember: tényleg biztos, hogy nem ártok a kicsinek, ha...
És itt ezer dolog következhet, amit nagyanyáink másképp csináltak. Szabad-e változtatni? Például nem ártunk-e, ha mindkét szülő van vele fele-fele időben, nem pedig csak az anya, pláne, ha az apa megy GYES-re? És még sok egyéb kérdés felmerülhet.
Nehéz, mert jó lenne valami megnyugtató, egyértelmű visszajelzés, hogy okék vagyunk, rendben van ez a család. De ilyet a gyerek viselkedéséből is nehéz levonni, hiszen lehet, épp nehezebb időszakát éli, és nem tudja a szülő, most ő rontott el valamit, vagy egyszerűen ilyen időszakban van a gyerek. Nem beszélve arról, hogy mindenkinek más a temperamentuma, ami nem a nevelésen múlik. A szülőségnek ez a frusztráció is része: elviselni, hogy nem kapunk világos értékelést, jók vagyunk-e eléggé.
Lesznek pillanatok, amik visszajelzést adnak, mikor büszkén domborodik a szülő melle, hogy lám, ez az én gyerekem, milyen csodálatos. Aztán újra olyasmi történik, hogy megvakarhatja a fejét: lehet, hogy elszúrtam valamit? Egyetlen megnyugtatás van: az ember nem izomból, elhatározásból nevel, hanem a teljes személyiségével, annak legmélyebb rétegeivel, azzal is, ami tudattalan. Innentől kezdve nem elhatározás kérdése: ilyen vagy olyan anya leszek. Olyan anya lesz az ember, amilyen ember, ez pedig az évtizedek során csiszolódott ki. Fejlődni, változtatni persze mindig lehet, de nem cserélhetjük ki a személyiségünket olyasmire, ami tőlünk idegen.
