Egy szülőpár, aki kétéves gyerekének családi napközit keresett az interneten, hogy társaságigényének kielégítésére napi pár órát beadja, meglepődve mesélte, nehezen találtak olyan oldalt, ahol egyszerűen nyugodt, szabad játékot ígértek volna. Szinte mindenhol valamilyen „különórát”, fejlesztést ajánlottak: angolt, balettet, úszást. Más extra szolgáltatásokból is lehetett választani, mint például kérés esetén a gyermek születésnapjának megünneplése, és fotók is bemutatták, ahogy egy csemete ámulva figyeli az előtte álló tortát, tetején a tűzijáték lángcsóvájával. Ahol különórát nem is ígértek, ismeretek átadását, okosítását legalább igen.
Bár jó dolog a torta, a tűzijáték, az angol, talán még a balett is, mégis érthető volt, miért kelt ez rossz érzést egyes szülőkben, és miért csökkenti a bizalmukat azzal kapcsolatban, tudják-e a szolgáltatást kínálók, mire van szüksége egy kicsi gyereknek. Vagy, ha ők tudják is, de akkora az igény minderre a sok "extrára", hogy érdemes kínálni őket, gyakorlatilag nem lehet nem kínálni mindezt.
Gondoljunk bele, hogyan alakul, ha a legtöbb gyermeket tortával ünneplik, majd a kis Pisti is várja a szülinapján a mindenkinek kijáró köszöntést, de az ünneplés elmarad, mivel az ő szülei nem adták le a megrendelést. Vajon miért nem azzal ünnepeljük a gyerekeket, hogy aznap elénekeljük neki a kedvenc énekét köszöntésül, esetleg ő választja ki, mit játszunk délután?
Ez nem az intézményekről szól, hanem egy uralkodó szemléletről, aminek a mélyén szorongást találunk. Szorongást attól, hogy kevesek vagyunk, ha egyszerűen magunkat, a jelenlétünket, szeretetünket adjuk. Akkor hiányérzet keletkezik a gyermekben, hisszük mi, holott a hiány bennünk keletkezett. Persze, nem arról van itt szó, hogy ne szabadna ajándékozni, inkább az arányok eltalálásáról, arról, hogy mitől ünnep számunkra az ünnep.
A bizonytalan és bűntudatos szülőre igaz leginkább, hogy igyekszik elhalmozni a gyermeket mindenféle tárgyi jóval, mintha valamit ellensúlyozni akarna. A leggyakrabban válás után látjuk ezt a jelenséget, és ez nemcsak arról szól, hogy a szülők egymást próbálják túllicitálni, hanem arról is, hogy ellensúlyozni akarják, hogy nem tudták megadni a gyermeknek érzelmileg, amit szerettek volna. Egészen szélsőséges mértéket tud ez ölteni, vannak szülők, akik bűntudatuk, a gyermek iránti sajnálatuk enyhítésére folyamatosan etetik és ajándékozzák a gyermeket.
A különóra vitatott kérdés. Persze, szabad ide-oda vinni a gyereket, miért is ne, ha gyerekre van szabva, ha ő is élvezni. De olyan méreteket öltött a fejleszteni szándékozás, hogy erős az ember gyanúja, a szülő szemei előtt egy versenypálya bontakozik ki, ahol már az egyéves csemetét is jól kell pozícionálnia, hogy mikor ellövik a pisztolyt, sikeresen startoljon. Vagy talán már el is lőtték, mikor megszületett?
Mintha azt hinnénk, az élet arról szól, hogy egységnyi idő alatt minél több ismeretet juttassunk a gyermekbe. Csak nem kérdezünk tovább, hogy miért is? Hogy sikeres legyen? Sikeres nem lesz senki a kisgyermekkori különórától, attól lesz sikeres, ha az életkorában valóban szükséges impulzusokat megkapja, ha kap időt, türelmet az érésre, ha hagyják élni.
Aki valaha játszott egy fél órát egy kisgyerekkel, tudja, hogy számára különóra nélkül is minden perc tanulás, és ehhez semmilyen biztatásra nincs szüksége. Hiszen az egészséges gyerek folyamatosan próbálgat, tapasztal, kérdez, szívja magába a tudást, és legfőképp utánoz. Ha egyszerűen csak vele eszünk, vidáman próbálgatja az evőeszközök használatát, kér szalvétát, büszkén törli meg vele a száját.
De ha a teljes étkezés arról szól, instruáljuk, hogyan egyen egyre szebben és szebben, akkor kizökken ebből a természetes, örömteli tevékenységből, és az önálló akaratát kezdi gyakorolni, ami szintén fontos feladata a kisgyermekkornak, és mondja, hogy nem, csak azért sem. Ez nem jelenti, hogy sose szóljunk rá, ne legyenek elvárásaink, hanem azt, hogy ne ezek folyamatos adagolásáról szóljanak a mindennapok, hanem legyen időnk egyszerűen együtt lenni, örülni egymásnak.
Vajon miért nem hisszük el, hogy a gyerek fejlődik a velünk való együttlét, a hétköznapok normális megélése közben, a világgal való spontán ismerkedés közben? Mitől félünk, miről maradunk le, ha nem küldjük két-háromévesen különórákra? Mintha a befizetett pénztől már könnyebb lenne a lelkiismeretünk, hogy valamit tettünk érte.
A foglalkozásokkal, fejlesztésekkel onnantól kezdve van csak baj, ha elveszik az időt, lehetőséget a játéktól. Vekerdy Tamás előrelátóan „szabad játékot” mond, talán abból a tapasztalatból is kiindulva, hogy sok szülő játék alatt a fejlesztő játékot érti, ami legyünk őszinték: nem igazi játék. Valójában persze fejleszt minden játék, a szabad játék a leginkább, mert itt végtelen a lehetséges megoldások tárháza, és a gyermek nemcsak az intellektusát használja, hanem a kreativitását, az érzelmeit is.
Feldolgozza az őt ért élményeket azáltal, hogy immár az ő irányítása alatt jelennek meg a játékban, és talán azt is elfogadhatjuk, hogy intellektuálisan is megmozgatóbb élmény palotát varázsolni a cipős dobozokból, leselejtezett textíliákból, összetolt székekből, mint alkalmazkodni egy korlátozott számú megoldást kínáló játék kitalálójának logikájához, és eljutni a helyes megoldáshoz. Az igazi játék az, amit az ember az öröm kedvéért csinál.
Merjük elhinni: a legépítőbb gyerekkor az örömteli, szabad, ráérős gyerekkor, és merjük hinni, hogy többet ér a melegség, humor, elfogadás, mint a megrendelt ünnep és megszabott foglalkozás!
Cziglán Karolina, pszichológus
