38-39.(?) hét
Alighanem a mi gyerekünk lesz az első a világon, aki sose fog megszületni - erre a végkövetkeztetésre jutottunk a négynapos hosszú hétvégén, amikor is jól lebeszéltem a kiscsajjal, hogy minden készen áll az érkezésére, hajrá. Lehetőleg augusztus 20-án, hogy minimum tíz évig lehessen azzal etetni, hogy az egész tűzijáték körüli felhajtás csak miatta történik. A gyerek viszont köszönte szépen, magasról tojt az ünnepnapra, a hideg frontra és a teliholdra is, ahogyan nem érdekelte az sem, hogy körtét szüreteltünk, nagytakarítottunk, és még a férjem se néz jókislánynak, szóval megtettünk mindent az ügy érdekében.
Kikérem magamnak amúgy a rutinos szülő kifejezést, és jól szórakozom azokon, akik egy gyerek világra hozatala után úgy érzik, már mindent tudnak a témával kapcsolatban, és forgatják a szemüket, hogy mennyire bénán tudom venni az akadályokat.
- Az első fiamnál elment a magzatvizem, és bár azonnal mentünk a kórházba, ott csak 24 óra elteltével indították be a szülést fájások híján. (A gyerek ennek köszönhetően oxigénhiányos volt, hónapokig jártunk mozgásterápiára vele.) Az oxitocin adagolása ellenére csak a tolófájást éreztem.
- A második terhességem szintén indított volt, egész egyszerű ok miatt: a nőgyógyászom másnap ment szabadságra, így az éjszakai ügyelet ideje alatt jobbnak látta lerendezni a dolgot. Egyből erős, kétperces fájásokkal indult meg a szülés, a doki nem akart hinni nekem, amikor szóltam, hogy a gyerek fejének búbja már valószínűleg kint van.
- A harmadik alkalommal már egy hónapja dekkoltam a kórházban, amikor megéreztem, hogy valami nincsen rendben a méhen belül. Kikönyörögtem az orvostól egy 'erőteljesebb vizsgálatot', aminek meg is lett az eredménye, egy óra múlva elment a vizem, és innentől kezdve végre minden úgy ment, ahogyan azt olvastam: a kellemetlen méhösszehúzódásoktól az erősödő fájdalmakon át a tolófájásig. (A lányom köldökzsinórján egyébként egy csomó volt, úgyhogy jól éreztem én, hogy valami nem stimmel.)
Szóval ezek után nekem aztán ne mondja senki, hogy fel lehet készülni a szülésre, és hogy ennyi után már tisztában kellene lennem a dolgokkal, meg kell tudnom különböztetni a fájdalmakat, stb. Mert nem lehet. (Utólag persze én is okos voltam mindig, minden bizonnyal az is leszek.)
Úgyhogy kiválóan játszom a hülye picsa szerepét három szülés után is: először egy szimpla gyomorrontás okozta hasi görcsre hittem azt, hogy beindultak a fájások, pár napra rá pedig meggyőződésem volt, hogy a magzatvizem ment el. Persze rövid időn belül leesett, hogy csak az ülőkádban az óriási seggem mögött felgyülemlő víz zubogott ki a tusolás után, amikor felálltam. Még jó, hogy ilyen gyors a reakcióidőm, el tudom képzelni a dokik arcát, ahogyan bizonygatom a kórházban, hogy belőlem bizony két liter víz jött ki, ez a szülés beindulásának a jele, még a hülye is tudja.
Múlt héten egyébként egy teljesen új orvos két héttel előrébb hozta a szülés várható időpontját, így még inkább elviselhetetlen és idegölő a várakozás. Férjem is mindig azzal jön, hogy rossz feleség vagyok, csak szórakozom vele, hiszen már mióta terhes vagyok, de sose szülök. Közben meg mindenki azzal próbál vigasztalni, hogy nem volt még olyan gyerek a világon, amelyik bent maradt volna, ami igaz is - eddig. Vagy pedig a leglehetetlenebb helyen és időpontban fog megindulni a folyamat, mondjuk a Tesco kellős közepén. Vagy ami még rosszabb, a Barátok közt alatt, hogy véletlenül se tudjam meg, összejön-e Miki meg a Zsófi. Na, az borzasztó lenne.
