Anyánknak is leszakadt a háta terhesen, ő is kikészült a gyerekneveléstől, csak már elfelejtette. Az emlékezet akár hónapok alatt is retusál.
A pszichológusok sokat foglalkoznak az emlékezet természetével, és a hétköznapi nyelvezet számára talán eufémisztikusan úgy fogalmaz a tudomány, hogy az emlékezet „konstruktív” természetű, magyarán nem egyszerűen felidézzük, ami megtörtént velünk, hanem a valós nyomokból kiindulva újraalkotjuk az emléket. Új filmet forgatunk, aminek rendezésébe beleszól, hogy számunkra mi fontos, mi kevésbé, hogyan értelmezzük a velünk történteket. Olyan filmet készítünk, ami belepasszol a világról és magunkról alkotott elképzeléseinkbe.
Nagyon igaz ez a gyermeknevelés kapcsán, és bizony kalamajkák forrása lehet, ha figyelmen kívül hagyjuk ezt a tényt. Igaz, ennek jó oldala is van: ha például pontosan emlékezne az ember a szülésre, lehet, hogy mindenkinek csak egy gyermeke volna. Viccen kívül, hajlamosak vagyunk utólag kisebbnek érezni egy-egy időszak nehézségeit, ha túljutottunk rajta, megoldódott. Ez alapvetően jó, mert ez szükséges ahhoz, hogy megnyugtatóan lezártnak, mondjuk úgy: kipipáltnak érezzük a múlt egyes fejezeteit.
Érdekes módon, aki épp a helyzetben van, másképp éli meg: a jelenben a várandósok sokszor émelyegnek, húzódik, fáj a has, a szülés brutális. Aztán egy-egy nevelési helyzet a jelenben úgy néz ki, hogy az ember már mindent kipróbált, de semmi nem vált be, és lehet, hogy ez már mindig így lesz. Itt tetszőlegesen folytatható a mondat, most már mindig másfél óra lesz, amíg elalszik a gyerek, mindig önkívületbe hisztizi magát, ha nem kap túró rudit, mindig csúfolni fogják az oviban, és még sorolhatnánk a példákat, amik abban a pillanatban drámainak tűnnek.
És azok is, míg nincsenek megoldva, utólag azonban úgy emlékszik vissza az ember, hogy minden simán ment. Persze, mert végül egészséges felnőtt vált a gyermekből, anélkül, hogy túró rudi mérgezést kapott volna, végül talált barátokat, és ma már nem csúfolják, stb. Csak az a gond, hogy amikor a szóban forgó gyerek apává vagy anyává válik, és megkérdezi a szülőt, voltak-e vele hasonló gondok, mint amiket átél a csemetével, azt fogja hallani, hogy nem. Esetleg előkerül egy-két anekdota, de azok is inkább vicces, mint tragikus helyzetekről.
És hogy mennyire gyors a felejtés, arra jó példa annak a másfél éves gyermeknek az anyja, akit emlékeztetni kellett, milyen kínszenvedésekről mesélt annak idején, hogyan jelent meg kisfiánál a nyolchónaposok szorongása nevű pszichológiai jelenség, és hogy babával a hasára kötve sütötte a palacsintát, annyira nem volt meg nélküle a gyermek. Mire másfél éves lett a csemete, már őszintén hagyta el az anyuka száját: „azt hiszem, ez a probléma nálunk kimaradt”. Ez azért is érdekes, mert ezek szerint nemcsak a következő generációk kapnak (szándéktalanul) szépített információkat, de a következő gyermeknél sem feltétlenül emlékszik rá az ember, milyen volt az előzővel.
Nehéz eldönteni, ez jó vagy rossz. Funkciója van, nem véletlenül működünk így. Bár jó néhány szólásmondásnak nincs pszichológiai alapja (gondoljunk az igencsak korlátozott érvényességű „az ellentétek vonzzák egymást” mondásra, vagy a kifejezetten káros „nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél”-re), de hogy „az idő megszépíti az emlékeket”, sok esetben igaz.
Egészséges, hogy a problémát, konfliktust kísérő érzelmeket nagyobb perspektívából másképp értékeljük, gyakran reálisabban, például egy sérelem adott pillanatban maróan tud fájni, de utólag (egészséges önértékelés esetén) rálát az ember, hogy a másik félnek is érthetők voltak a szempontjai, illetve, hogy valójában nem azon az elhangzott mondaton múlik a boldogság. Egyfelől torzul is az emlék, pontatlanná válik, másfelől viszont bizonyos értelemben tisztul annak eredményeképp, hogy kikerül az aktuális érzelmek befolyása alól.
Összességében talán azt mondhatjuk, jó, hogy így van, de azért ajánlatos ismernünk az emlékezet működését annak érdekében, hogy pontosabban értelmezzük a jelent, és persze másik élménybeszámolóit. Önmagában az a gondolat is felszabadító lehet, hogy amit most megélünk, az csak ebben a pillanatban tűnik olyan vérre menőnek. Például, hogy fontos kérdésben hazudott a gyermek, vagy balhéba keveredett és intőt hozott, lelombozhatja a szülőt, felmerülhet benne akár, hogy megbukott szülőként, hogy valami fontos összeomlott. Ha ilyenkor egy kicsit ki tud tekinteni, és megpróbálja elképzelni, hogy fogja értékelni mindezt tíz év múlva, az, ha nem is oldja meg egy csapásra a helyzetet, de erőt adhat hozzá, és segíthet a józanabb, okosabb döntések választásában.
