Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A több generációval korábban élt rokonaink történetéből akkor is sokat meríthetünk, ha az nehézségekkel van tele. A folytonosság erőt ad.
Sok szó esik a szülők szerepéről, ami jogos is, hiszen valóban ők gyakorolják a legerősebb hatást a gyermek életére. De vajon mi a helyzet az ősökkel, azokkal is akár, akik több generációval a csemete előtt éltek, akikkel nem is találkozott?
Biztos sokan fel tudnak idézni olyan jó élményeket gyermekkorból, hogy anyával, apával ülnek a fényképalbum fölött, vagy a nagyinál nézik a falon a sok kis képet, és meséltetnek, ki volt az ükapa, a dédanya, mivel foglalkozott, milyen ember volt. Órákra el lehet merülni az ilyen történetekben, és valahogy feltöltekezik az ember általa. Érdekes módon még akkor is, ha sok a nehéz, megrázó történet. Sőt, valahogy mintha tartást adna a mai, sokszor könnyebb életünknek, hogy elődeink mennyi bajjal megküzdöttek, mennyi könnyet ejtettek.
Először egy autoimmun betegségekkel foglalkozó pszichológustól hallottam arról, hogy egy kutatás részeként elmeséltette betegeivel élettörténetüket, beleértve az ősök történetét is, néhány generációra visszamenve. Maga sem számított rá, de a páciensek kivirultak a beszélgetés végére, sokkal jobban érezték magukat, pedig semmi más beavatkozás nem történt. Innen jött rá, mennyire sokat ad, ha valaki átélheti a folytonosságot, egy nagyobb történet részeként tekinthet magára.
Család- és párterápiában gyakran használt eszköz a genogram (családfa) felvétele. Otthon, vagy a terápiás ülésen felrajzolják a családfát, általában három-négy generációt szerepeltetve: azaz rajta vannak a gyerekek, a szülők, a nagyszülők, és esetleg a dédszülők. Azért ennyi időre mennek vissza, mert ehhez nem szükséges történelmi kutatás, ez az a távolság, ahonnan még biztosan vannak emlékek, anekdoták. A családfa aztán végtelen tárházát nyújtja a további közös munkának, akár esetleges elakadások, traumák felszínre hozásának is, de arra is alkalmas, hogy erőt merítsen belőle a páciens.
Terápián kívül is bárki kipróbálhatja otthon, hogy felrajzolja a családfáját, először minden szereplőről felidéz egy gondolatot, például hogy mi volt az illető szava járása, vagy mi volt az a történet, amit sokszor meséltek vele kapcsolatban. Így egy kicsit életre kelnek az ősök, előkerülnek a velük kapcsolatos emlékek. Ez után nézzük végig, kitől mit tanultunk. Nem konkrét ismereteket kell keresni, inkább tanulságokat, üzenetet, amit az illető élete közvetít számunkra.
Ne hagyjuk ki azokat sem, akikkel sosem találkoztunk személyesen, csak hallottunk róluk, és főleg ne hagyjuk ki, akiket érzelmileg távol érzünk magunktól, esetleg haragban állunk velük. Velük kapcsolatban a legérdekesebb megnézni, minden ellenérzésünk ellenére is üzen valamit számunka a lénye, élete. Ha mást nem, hát azt, mit kell mindenképp elkerülni. De jó, ha végül sikerül pozitív mondattá formálnunk a tanulságot, ha egy kis fejtörés kell is hozzá.
Például tegyük fel, hogy sunyi embernek tartjuk nagyapánk testvérét, aki azért, hogy ne essen baja, másokat mószerolt be, és kevert kalamajkába. Részegen felgyújtotta a fészert, majd a szomszédra kente a tettét, és ellene vallott a bíróságon. Végül kiderült a bűnössége, és szemlesütve kellett járnia a falu előtt. Először talán eszünkbe jut, azt üzeni az illető példája: „ne légy gerinctelen”. De ha tovább gondolkodunk, és elképzeljük, milyen gyáva ember lehetett, végül kilyukadhatunk oda, azt üzeni nekünk az élete: „légy bátor”. Talán, ha szólhatna hozzánk a túlvilágról, buzdítana minket, „ne járj úgy, ahogy én, rájöttem, nem éri meg így élni, te légy bátor!”. Könnyen halmozzuk el egymást a hétköznapi élet során mindenféle üres jó tanácsokkal, de itt másról van szó: ezeknek a mondatoknak súlya van, hiszen valaki élete, szenvedései hitelesítik azokat.
Egy férfi mesélte, sokáig gondja volt az elköteleződéssel. Egy idő után kiderült számára, attól fél, beleesik apja hibájába, aki egy langyos házasságban töltötte el életét. Felelős apa volt, de vegetált, ritkán lehetett felszabadultnak látni. Egy dramatikus technikára építő pszichológiai foglalkozáson került sor rá, hogy „beszélgethetett” dédapjával, akiről elmondásból tudja, egész más típus volt. Házasságon kívül összeszűrte a levet a cselédlánnyal, ebből a kalandból született a szóban forgó férfi nagyanyja. A dédapa a maga módján gondoskodott utódjáról: egy kis üzletet vett szeretőjének, aki annak üzemeltetéséből tartotta el gyermekét, és ez alapozta meg hosszútávon az utódok megélhetését. Nem arról van szó, hogy a dédapát nevezte ki a férfi példaképéül, hanem arról, hogy megérezte zsigereiben, lelkében azt a szenvedélyt, ami szintén része a családi örökségnek, amit ugyanúgy útravalóul kapott, mint az apa kötelességtudó mintáját.
Bár kamaszkorában mindenki azt mondja, ő majd jobban, boldogabban, okosabban fog élni, mint szülei, ám nehéz valóban elhinni magáról, hogy erre képes is lesz. Hiába a harci láz a felszínen, a lelke mélyén ott lapul az emberben a kétely: vajon sikerülni fog? Hogy sikerülhetne az, ami szüleimnek sem ment, mikor én tőlük kaptam az életem, mindent tőlük tanultam? Erre ad választ az ősök története: a nagyszülők, dédszülők példája is ott áll mögöttünk, merítsünk belőle bátran!
