Nemzetközi környezetben dolgozó ismerősöm mesélte, míg mi, magyarok általában múlt időben, megváltozhatatlanként beszélünk hibáinkról, egy angolszász kultúrából érkező ember inkább arra utal, a hogyan változtatna viselkedésén. Például, míg a magyar azt mondja, „ha nem kiabáltam volna a főnökömmel, adott volna fizetésemelést”, egy angol vagy amerikai valószínűleg úgy fogalmaz, „egy következő alkalommal nyugodtabb hangon beszélnék a főnökömmel, ha fizetésemelést akarnék”. Ez sugallja, hogy levonta a tanulságot a múltbéli tapasztalatból, és legközelebb felkészültebben kezelhet egy hasonló helyzetet. A másik fogalmazás inkább azt üzeni, hogy „baj van, elszúrtam, most ennek a levét iszom”.
Hogy valóban általánosítható-e a kultúrákra ez a különbség, vagy csupán egyéni tapasztalatról van szó, nem tudom, az azonban biztos, hogy sok-sok ember szorongásos problémáiban szerepet játszik a hibázáshoz, saját tévedéseihez való szerencsétlen viszonyulás. Bár nekünk is vannak megszívlelendő mondásaink, például, hogy „tévedni emberi dolog”, vagy hogy „csak az nem hibázik, aki nem dolgozik”, a hétköznapokból mintha hiányozna ez a bölcsesség.
Ennek sajnos nem kedvez az sem, ahogy a legtöbb iskolában visszajeleznek a gyermek teljesítményéről. A jeggyel való osztályozás eleve nem szerencsés, mert azt sugallja, aki nem a legjobb jegyet kapta, az hiányos teljesítményt nyújtott. Bár a négyes elvileg a „jót” jelenti, sok családban mégis húzzák a szülők a szájukat, ha négyest kap a gyermek, és szóba kerül, hogy lehet kijavítani az osztályzatot. Érdekes, vajon hogy lehet kijavítani, ha az ember jó, legyen talán rosszabb? - tehetnénk fel álnaivan a kérdést. Bár valójában a ketteshez is tudni kell valamit, legtöbbször mégis a hiány oldaláról figyeljük és értékeljük a teljesítményt.
Az iskolai értékelés csak példa annak bemutatására, ahogy sokan egész életükben viszonyulnak magukhoz, saját tetteikhez. A probléma az, hogy legritkább esetben sikerül valami kifogástalanul, talán csak a sokszor ismételt rutinfeladatokra mondható ez el, azok pedig kevés sikerélménnyel kecsegtetnek.
Mivel az élet új és új feladat elé állítja az embert, amihez még nem rendelkezik a szükséges probléma megoldási eszközökkel, természetes, hogy először, harmadszor, hetedszer is tökéletlen megoldást ad, de mindig egyre jobbat, hiszen tanul korábbi élményeiből. Ez nemcsak a tanulásra és munkára igaz, arra is, hogyan kell barátkozni, párkapcsolatban lenni, egy nyaralást tartalmassá tenni, és még sorolhatnánk. Már az egészen kicsi gyerekek közt is sokan vannak, akik azért nem kezdenek bele valamibe, mert tartanak tőle, hogy hibáznak. Például nem veszik be őket a társaságba játszani, vagy belesülnek (már a szó is sokatmondó!) az énekbe.
Hogy bátor és kezdeményező lesz-e a csemete, természetesen temperamentumán is múlik, de a szülői visszajelzések legalább annyit nyomnak a latba. Ahogy az más témáknál is szóba kerül, az anya és apa által mutatott minta még fontosabb, mint amit szavakkal közölnek a gyermekkel. Tehát leginkább az a kérdés, hogy reagálnak ők, ha valami nem úgy alakul, ahogy eltervezték. Ostorozzák magukat, és három napig hozzájuk sem lehet szólni, vagy tisztelettel viszonyulnak saját erőfeszítésükhöz még akkor is, ha nem hozta meg a kívánt eredményt.
Szomorú, de ritkának nem nevezhető kombináció, mikor a szülő másra hárítja a felelősséget saját hibáiért, a gyereket pedig éles szavakkal bírálja a legkisebb rossz mozdulatért. Apa szerint anya felelős az íztelen levesért, aki fagyasztott zöldséget tett bele, anya szerint apa, aki nem hozott a piacról kakukkfüvet. A vita közben odamordulnak a gyereknek, „nem igaz, hogy nem tudsz rendesen enni, olyan vagy, mint egy disznó!”. Hétköznapi életkép sok családban.
Fontos, hogy a szülők mutassanak példát arra, hogyan lehet büszkén hibázni. Talán különös a szóösszetétel is, pedig éppen az a lényeg, mondhatja valaki nyugodtan, méltósággal, hogy ezt vagy azt elrontotta. Például „igazatok volt, hogy nem erre kellett volna fordulni az autópályán, bocsánat”. Ha valaki ezt mondja nyugodtan, abban benne van az is, hogy joga van hibázni, nem dőlt össze a világ. Ha ehelyett dührohamot kap, mert „nem igaz, hogy nem lehet rendesen kiírni, merre kell fordulni!”, annak az az üzenete, menekülni kell a tévedéstől, mert az nem megengedhető.
Egyszer részt vettem egy képzésen, ahol az oktató legalább annyi kudarc történetet mesélt el, mint siker sztorit. Senki sem hitte emiatt, hogy dilettánssal áll szemben, inkább meghozta a csoport kedvét a tanuláshoz, hiszen látszott, attól még, hogy valaki hibákat is elkövet, lehet összességében gyümölcsöző a munkája.
Persze, az is fontos, hogy reagál a szülő a gyermek tetteire. Félreértés ne essék, szabad kijavítani, szóvá tenni, amit helytelennek ítél a szülő, de ez sose legyen erkölcsi minősítés, azaz ne az derüljön ki, aki ilyen hibát vét, szégyellheti magát. És jó, ha tanulunk az angoloktól: a visszajelzés lehet kritika helyett bátorítás: „ha legközelebb ebben vagy abban máshogy teszel, sikerrel jársz!”
Cziglán Karolina, pszichológus
