A gyerekek sem mentesülnek azok alól a kérdések alól, amik a közéletet megtöltik. Mondhatnánk idealisztikusan, hogy egy kisgyerek számára nem kell, hogy téma legyen, kik a romák, zsidók, melegek, és miért van az, hogy egyeseknek baja van velük, de előbb-utóbb hall valamilyen megjegyzést egy szülőtől, vagy elcsíp pár mondatot a felnőttek közti beszélgetésből, esetleg gyerek adja tovább az óvodában, iskolában, amit otthon hallott. Ha nem is készítjük fel előre, előbb-utóbb, ha természetes módon felbukkan, érdemes beszélgetni vele ezekről a kérdésekről.
Bizonyos mértékű előítéletei mindenkinek vannak, még aki tagadja, annak is. Ennek oka, hogy az ember általában tartózkodó az ismeretlennel szemben, és ami idegenszerű, az könnyen tűnhet fenyegetőnek is. Például, ha egy kultúrában szokásos, hogy hangosabban beszéljenek az általunk megszokottnál, hevesebb mozdulatokkal gesztikuláljanak, akkor könnyen válhat ez az egyébként értéksemleges különbség ijesztővé, és kaphat olyan címkét, hogy ez az agresszió jele. Hiszen a saját kultúrában a hang felemelése haragot, fenyegetést jelent. Ezért fontos ismerni egymás szokásait, ez szükséges ahhoz, hogy jól dekódoljuk a másik jelzéseit.
Az előítéletek persze nem mindig tapasztalatok mentén jönnek létre. Funkciójuk van, valamit pótolnak, ellensúlyoznak. Megfigyelhető az a mozgatórugó az előítéletességben, hogy az illető nem tudja kezelni szorongását, és úgy próbálja enyhíteni a rossz érzést, hogy jókra és rosszakra osztja fel a társadalmat. Így pontosan tudható, szinte már ránézésre, kitől kell tartani. A világ persze nem ilyen egyszerű, és a legjobbat azzal teszi a szülő, ha ennek a bonyolultságnak elviselésében segít. És ha abban a szellemben neveli a csemetét, hogy nem egyetlen helyes útja van az életnek, hanem sokféle értékes életforma létezhet – a boldogsághoz az kell, megtaláljuk a nekünk leginkább valót. A sokféleség nem fenyegető, hanem érdekes és értékes.
Valójában az ember lelke mélyén nem a külső veszélyektől fél legjobban, hanem az önértékelése sérülésétől, még ha ezt nehezebb is megragadni, főleg gyermekként megfogalmazni. És mégis: a jó önbecsülés a leghatékonyabb prevenció az előítéletességgel kapcsolatban. Az egészséges önértékelés teszi lehetővé, hogy akkor is jóban legyünk önmagunkkal, ha éppen hibáztunk. Aki képes elfogadni saját gyengeségeit, nem szorul rá, hogy kivetítse azokat másokra.
Az előítéletességgel kapcsolatos kutatások éppen azt találták, az erős előítéletekkel bíró emberekre jellemző egyfajta merev énkép, ami nem tűri a hibázás lehetőségét. Nem tudják elfogadni saját gyengeségeiket, ezért az ilyen gondolatokat annak révén tartják távol maguktól, hogy másokban gyűlölik. Ez egy jellegzetes elhárító mechanizmus, aminek táptalajt ad, ha a szülő azt érzékelteti a gyermekkel, tökéletességet vár tőle, ha pedig ez nem teljesül, megvonja szeretetét.
Az előítéletek megjelenésének persze nemcsak mélylélektani okai vannak, az egyszerű, hétköznapi tanulás is szerepet játszik benne. Hiába mond a szülő szépeket a toleranciáról az ebédlőasztalnál, ha konkrét, gyakorlati helyzetben ezzel ellenkezően cselekszik. Például másképp viszonyul unokahúga ellenkező nemű, mint unokaöccse azonos nemű párjához.
Ha felmerül a kérdés, kik azok a cigányok, kik azok a zsidók, a szokásos alapszabály érvényes: egyszerűen, hétköznapi nyelven, az életkornak megfelelően válaszoljunk. Hogy a válasznak mi a pontos tartalma, az a helyzettől függ, amiben felmerült a kérdés. Például, ha azt kérdezi gyermekünk, miért van az, hogy Hannáék nem ünnepelnek karácsonyt, felvezethetjük a válaszunkat azzal, hogy mesélünk róla, milyen vallások, szokások élnek a világban, és hogy az embernek kik voltak az ősei, befolyásolja, hogy milyen szokásokat tart, miben hisz, milyen ünnepeket ül meg.
Elmondhatjuk, hogy aki itt él Magyarországon, magyarul beszél, magyarnak tartja magát, az mind magyar, de egy-egy család más-más hagyományt követ. Legjobb, ha rögtön mesélünk a családunkon belüli különbözőségekről (például Nagyiék karácsonykor mennek a templomba éjféli misére, Jancsi bácsiék viszont nem), hogy érezze, a hagyományok különbözősége természetes dolog, ami nem mond ellent az összetartozás érzésének.
Ha azt kérdezi a gyermek, Pistit miért csúfolják azzal, hogy cigány, mondhatjuk (ha ez megfelel a valóságnak), nem tudjuk, Pisti cigány-e, de talán azért hiszik róla, mert sötétebb a bőre; és sajnos, az emberek néha ellenségesen állnak azokhoz, akik valamiben különböznek tőlük, például más a bőrszínük, vagy fogszabályzójuk van, vagy vörös a hajuk. Pedig nem ez számít, hanem hogy jó ember-e. „És mi az, hogy cigány” – kérdezi a gyermek. A cigány egy csoport, akiknek közös őseik voltak; mindenki ősei jönnek valahonnan, csak nem mindenki tudja pontosan, honnan származnak az övéi.
Sokat számít az előítéletesség megelőzésében, ha a gyermek nem érzékeli homogén masszának azt a csoportot, amihez tartozik, hanem bemutatjuk, hogy mindenki más a másikhoz képest, csak egyes másságoknak külön nevük van. Nem baj, ha nem pontosan érti ezeket az árnyalatokat, a legfontosabb, hogy azt értse, egymás szokásainak, sajátosságainak megismerése akár összekötő kapocs is lehet, és nem kell, hogy elválasszon egymástól.
Cziglán Karolina, pszichológus
