Szubjektív beszámoló a meddőségről, 4. rész
Az első részt itt találjátok, a másodikat itt, a harmadikat itt, a negyediket itt, a befejező részt pedig itt. Ebben a sorozatban megosztom veletek, min mentem keresztül testileg, lelkileg. Milyen köröket futottam feleslegesen, és mit lett volna jó már a legelején is tudni. A végén pedig kiderül, sikerrel jártunk-e.
Az előző részt ott hagytam abba, hogy hazaengedtek minket az inszemináció után, mi pedig nagyon figyeltünk, hogy ne figyeljünk – egy újabb feloldhatatlan helyzet a nem akarva akarni után.
Persze a nemfigyelést nagyban könnyítette, hogy a hormonháztartásom eddigre egy kicsit meg volt bolygatva (lásd a korábbi, időzítő hormonokat), szóval teljességgel eldönthetetlen volt, hogy a pre-mestruációtól, az előzőleg adagolt plusz hormonoktól vagy a terhességtől van akkora mellem, mint Dolly Partonnak, illetve ezek melyikétől görcsölget a hasam és vagyok házisárkány folyton. A napok teltek és nem csináltam előzetes teszteket, mert a doki azt mondta, hogy megtermékenyülés+14 nap előtt max. vérből mutatható ki, ha van is bent valaki.
A 14. nap reggelén (jó, hajnalán) aztán remegő kézzel kibontottam egy tesztet, az instrukcióknak megfelelően pisiltem, vártam és... negatív lett. Miután kizokogtam magam még be kellett menni a központba, hogy ott is megállapítsák, hogy tényleg nem estem teherbe, majd egy beszélgetés következett az orvossal, aki bíztatott minket, hogy azért ne adjuk fel, egy inszemináció nem növeli meg drasztikusan a spontán együttléthez képest az esélyeket (az utóbbinál nagyjából 25 százalék, az előbbinél 30 százalék körüli a valószínűsége a megtermékenyülésnek, ha egyébként minden rendben). Így abban maradtunk, hogy nekifutunk a következő hónapban is.
És itt jön a történetünknek az a része, amire azóta sem tudok humorral gondolni. Mert a következő inszemináció sem sikerült, és az az utáni sem, és bár így utólag már összefolynak a hónapok és, hogy melyik beavatkozáskor mi történt, tudom, hogy mindegyik fájdalmas volt (és mostmár azt is, hogy nem kellett volna annak lennie).
Akkor már tényleg csak a görcs és a kétségbeesés hajtott előre. Ezen nem segítettek azok a (gyakori) hajnalok, amikor esőben, hóban több tucat másik nővel együtt a kórház udvarán álltam egy-egy órát, mondjuk egy vérvételre várva, eddig lógott ki ugyanis a sor vége.
A harmadik próbálkozás után minden bizalmunk elveszett az orvosban, nagyon sokszor éreztem azt, hogy számára csak egy munkadarab vagyok, miközben életemben annyira kiszolgáltatott nem voltam, hiszen folyton azt éreztem, hogy ha ő nem segít rajtunk, akkor minden reményünk elveszett, hogy gyerekünk legyen. Nincs mit szépíteni rajta, ezekben a hónapokban a poklok poklát jártuk meg.
Eltelt még egy tél, és a negyedik beavatkozás előtt álltunk, teljesen hitehagyottan, amikor abban maradtunk a férjemmel, hogy ha ez sem sikerül, elkezdünk beszélgetni a lombikról az orvossal. Fel is vetettük neki a gondolatot a következő találkozásunkkor, ő pedig nem zárkózott el előle, így összeszorított fogakkal, de végigcsináltuk azt az inszeminációs ciklust is, mert arra gondoltunk, ha nem is sikerül, utána talán továbbléphetünk. Nem sikerült.
Az orvos azonban a következő megbeszélésen teljesen értetlenül állt a lombik ötlete előtt, mintha szóba sem került volna egy hónappal korábban, mondván, hogy egyrészt túl fiatal vagyok (még nem múltam el akkor 30), másrészt nincs konkrét, kézzelfogható ok (nem derült ki sosem, hogy miért is nem esek teherbe), így ő köteles a törvény által előírt 6 inszeminációt végigcsinálni, mielőtt a lombik egyáltalán szóba jön. Hónapokkal később kiderült, hogy ilyen törvényi rendelkezés nincs (akkor nem volt), azóta is rejtély előttem, miért akart még kétszer átzavarni az egész procedúrán (állami intézményről beszélünk, nem fizettünk a beavatkozásokért).
Ekkor jött el az a pillanat, amikor betelt a hócipőm a több mint fél éve tartó hasbaszúrásokkal, vizsgálatokkal, a hajnali sorbanállásokkal vérvételhez, a várakozással, reménnyel, a kétségbeeséssel, azzal, hogy a házasságunk lassan nem szól másról, vagyis az egésszel úgy, ahogy van, és úgy döntöttem, hogy én ezt nem csinálom tovább. Ha a sors azt akarja, hogy ne legyen gyerekünk, nem lesz, de nekem ebből elég volt, kész-pasz. A férjem támogatta a döntésemet, így határozatlan időre felfüggesztettük a „projeketet”.
Végigbuliztunk egy nyarat, úgy, hogy szóba sem hoztuk a gyerektémát, voltunk hosszút nyaralni, rövidet nyaralni, belföldön és külföldön, felszabadultunk mind a ketten, megint tudtunk kiadósakat szexelni, beszélgetni és röhögni.
Hat hónapnak kellett eltelnie, hogy újra úgy érezzem, hogy elkezdhetünk egyáltalán beszélgetni róla. Abban megállapodtunk, hogy nem megyünk vissza ugyanahhoz az orvoshoz, így keresni kellett egy másikat, de nem rohantunk, nem kapkodtunk, sőt, innentől valahogy inkább az események irányítottak minket és nem fordítva.
Egy baráti beszélgetésen kiderült, hogy egy hozzánk elég közel álló pár féléves kislánya lombikbaba, ők ajánlottak nekünk egy másik központot, és ott egy orvost.
Negyedik jótanács
Szinte közhely, hogy nagyon sokan bűntudatot éreznek a meddőségük miatt, mintha legalábbis direkt válaszották volna, és még mindig tabunak számít a téma. Az én tapasztalatom az, hogy ha az ember „coming out”-ol, akár egész közeli ismerősről derülhet ki, hogy hasonló cipőben jár – és egyáltalán nem utolsó szempont, ha olyannal lehet beszélni a nehézségekről, aki maga is átmegy, átment hasonlón, hogy a hasznos információk megszerzéséről már ne is beszéljünk.
Késő őszre kaptunk időpontot az új orvoshoz és az előzmények miatt jó adag bizalmatlansággal mentünk el az első beszélgetésre. Magunk sem tudtuk, hogy mit várunk, mit várhatunk még egy orvostól az elmúlt évek után. Mindenesetre vittük az összes korábbi leletet, ultrahangképet és eredményt. Ő pedig végighallgatott minket, végböngészte és hümmögte a papírokat, majd némi számolás, gondolkodás és megbeszélés után előjegyzett minket lombikra az év decemberre.
