Itt a karácsony, van aki már hetek óta Jézuskával zsarolja a gyereket, mások még mindig tanakodnak azon, mit is kéne erről az egészről mondani (akik meg Hanukát ülnek most hátradőlnek). De tényleg: mit mondjon a szülő az ünnepek vallási vonatkozásairól a gyereknek, és általában, kell-e a szülőnek terelgetnie a szíve csücskét a hit vagy éppen a hitetlenség felé?
A dilemma nem kevésbé létezik az ateista szülő számára, hiszen az a meggyőződés, hogy nincs Isten, hogy halálunk után nem folytatódik életünk, hogy nem létezik túlvilág, ugyanúgy egyfajta hitrendszer. Vallásos és nem hívő szülő egyaránt találkozik vele, hogy a gyermeket érdekli, mi a véleménye ezekről a kérdésekről. Vajon miért lenne probléma ez, mikor a szülő nyilván azt tanítja, amiben ő maga hisz? A tapasztalat azt mutatja, bizony előadódik számos olyan élethelyzet, mikor a „mondd, ami a meggyőződésed” elve nem ad egyértelmű
megoldást.
Mindenki másképp csinálja
Gyakran felmerül, mit tegyünk, ha a szülők világnézete eltér egymástól. A szülő két különböző vallás követője, vagy az egyikük hívő, másik ateista. Az, hogy két ilyen ember összeköti életét, feltételezi, hogy bizonyos mértékig toleránsak a másik hitrendszerével, és a gyermek előtt sem akarják lehurrogni azt. Ugyanakkor a tét nagy, hiszen ha például egy keresztény és egy ateista szülőből indulunk ki, a vallásos fél bizonyára szívből vágyik rá, hogy gyermeke is megtalálja Istent, hiszen számára ez az üdvösség útja. Az ateista viszont aggódhat amiatt, hogy a gyermek olyan önámításba lovallja bele magát a valláson keresztül, aminek csalódás lehet a vége. És bizonyára egyikük sem vágyik arra a helyzetre, hogy a gyermek két totálisan eltérő világképpel találja magát szembe, úgy érezvén, hogy választania kell össze nem illeszthető elvek, illetve az ezeket képviselő szülei között.
A megoldás az lehet erre, ha minél kevésbé vagyunk absztraktak, ha nem a hittételek felől közelítünk, hanem onnan, hogy a mi életünkben személyesen hogy jelenik meg a vallás. A hívő fél elmondhatja, neki erőt ad bizonyos helyzetekben, hogy úgy hiszi, van valaki, aki a világot teremtette, aki minket nagyon szeret, és akihez fordulhatunk. Erre a nem hívő szülő beszélhet arról, neki mi jelent megnyugvást egy-egy nehéz helyzetben. Például a családja szeretete és támogatása.
Mit ünneplünk karácsonykor, Mami?
Vagy amikor a néhány éves gyermek megkérdezi, mit ünneplünk karácsonykor, a szülők egyetérthetnek abban, hogy a szeretetet. Azt is elmesélhetik, hogy egy olyan személy születésnapjára emlékezünk, aki arra tanította az embereket, hogy szeressék egymást, hogy bocsássanak meg egymásnak. A kisgyermeket úgysem a teológiai okfejtések érdeklik, meg sem értené még azokat. De az fontos, hogy érezzen valamit abból, mit is jelent a szülő számára az ünnep, és fontos az oldott légkör is, ami csak úgy jöhet létre, ha a szülők nem igyekeznek kikerülni lényeges témákat azért, nehogy magyarázkodniuk kelljen a köztük fennálló különbségekről.
Sokakkal megtörténik, hogy szívesen fordulnának a vallások kínálta megnyugtató magyarázatokhoz, noha maguk nem hisznek ezekben. Jellegzetesen ilyen téma a halál. Bár a nem hívő szülő úgy véli, az elhunyt nagymama egyszerűen megszűnt létezni, mivel ez neki is nagyon fáj, nem szívesen mondaná ezt a kicsinek. Nem beszélve arról, hogyha nincs halhatatlan lélek, akkor valahogyan a testtel azonosítjuk magukat, és az végképp rémisztő történet, hogy a szeretett személy egy ládában a föld alá került, nem beszélve arról, hogy elégett. Ezért van, aki saját hitével szemben a Mennyországhoz, illetve annak mesévé alakított változatához fordul, és azt mondja, a nagyit elvitték az angyalok, és most a felhőkről néz minket. Erre nincs szükség, mert ahogy az ünnepekre, úgy a halálra is igaz: a gyermek a mi érzésünkre, viszonyulásunkra kíváncsi, nem tudományos vagy teológiai rendszerekre. Aki nem hívő, mondhatja, hogy a test olyan, mint egy ruha, amit csak életünkben használunk, aki elhunyt, azoknak az emlékeiben él tovább, akik szerették.
A gyerekek olyan sok váratlan kérdéssel meglephetik a szülőket, hogy képtelenség mindegyikre előre készülni. Nem is kell. Elég, ha a felnőtt azt tartja szem előtt: a válasz arról szóljon, ami számára személyesen, az érzelmeket is figyelembe véve a lényegről szól. Nem kell, hogy lexikonba illő legyen, sem az, hogy minden gondolatát részletesen tartalmazza. A gyermek biztos támpontra vágyik a világ megértéséhez. Ha ebben segít a válasz, az éppen elég.
