Nagyon eltérő gondolatokkal várják a leendő szülők első gyermeküket, de szinte mindenki elképzeli előre, hogyan neveli majd: szeretné-e elkerülni a csemete elkényeztetését, vagy éppen ellenkezőleg, mindent korlátlanul megadni és megengedni neki, még ha ennek meg is lesz a böjtje később.
A ló másik oldala
Élethelyzettől és értékrendtől függ ez, na meg attól, a szülőket annak idején hogyan nevelték: gyakori, hogy a vélt gyermekkori hibáktól szeretné anya és apa megkímélni a gyermeket. Elkényeztetés szempontjából a nehezen összejövő (például sok lombik-próbálkozás után született) csemeték sajnos veszélyeztetettebbek, mert a szülők úgy érezhetik, egyetlen lehetőséget kaptak az élettől, hogy szemük fényének mindent megadjanak. Ilyenkor előfordul, hogy átesnek a ló túloldalára, és ez gyermekük kárára is válhat. A legtöbben ismernek olyan családot, ahol a gyerekszoba tele van olyan játékokkal, amiknek egyenként örülni, felfedezni nem is lehetett ideje a porontynak, és ahol a szülők a kicsi minden mozdulatát féltő gondoskodással figyelik, kommentálják, segítik. A külső szemlélő érzése az, hogy egyszerűen túl sok belőlük, nem hagyják levegőhöz jutni. Ez bizonyos életkor felett, mikor a kortárs kapcsolatok is jelentőssé válnak a gyermek életében, komoly problémát okozhat neki.
Az efféle túlajnározás mögött valójában szorongás áll, sokszor attól való félelem, hogy gyermeküknek ne kelljen átélnie azokat a nehézségeket, nélkülözést, amit ők elszenvedtek. A probléma csupán az, hogy a hiányérzetet – ami bizonyára valós –, valószínűleg más, érzelmi nélkülözés okozta. A szándék tehát jó, de a megoldás hibás értelmezésen alapul.
Mondd, hogy nem
Elkényeztetni persze nemcsak tárgyakkal lehet, hanem azzal is, ha a szülő képtelen nemet mondani, és annak következetes jelzésére, hogy bizonyos viselkedésformák nem megengedettek. Előfordul, hogy ennek forrása szimpla lustaság: egyszerűbb a gyermekre hagyni valamit, mint konfrontálódni, leállítani. Mikor a csemete finoman rugdos minket, hogy induljunk már, nem tulajdonítunk neki jelentőséget, később azonban, mikor már egyre erősebbek a rúgások, és ütlegelés is kíséri, meglehetősen bánjuk, hogy a szülők felé irányuló agressziót nem állítottuk le az első pillanatban.
Nem ritka, különösen az annak idején szigorúan nevelt szülők körében, hogy félve az általuk tapasztalt hibák megismétlésétől, elmosódik számukra a határ a demokratikus nevelés, ésszerű engedékenység és a mindent ráhagyás között. Ezzel sem maguknak, sem a gyermeknek nem tesznek jót, mert később bekövetkezik az az idő, mikor ez a szülő sem bírja tovább cérnával például azt, hogy lehetetlenség néhány nyugodt mondatot váltani egy másik felnőttel, mert a gyermeke nem viseli el, hogy pár percig ne foglalkozzak vele. A csemete jogosan fog meglepődni a váratlanul jövő felcsattanáson.
A demokrata, a liberális és a konzervatív
Kutatások is kimutatták, hogy a demokratikusan nevelt gyermekek, akik megindokolt, és részben közösen kialakított szabályok mentén dolgoznak egy csoportban, a leginkább motiváltak a közös feladat végrehajtásában. Egy kísérletben háromféle vezető (demokratikus, autoriter-tekintélyelvű és „laissez faire”, tehát semmilyen szabályt nem állító) tanító vezetett gyermekek számára foglalkozást. A tekintélyelvű módon irányított csoport ugyan létrehozott teljesítményt, ám a hangulat annyira rossz volt, hogy a feladat végén, a tanító távozása után tönkretették az alkotást. A laissez faire stílusú tanító által vezetett csoport teljesítménye volt a legalacsonyabb. Ő csupán elmondta a feladatot, aztán nem foglalkozott velük, bármit is tettek, ennek megfelelően nem is készült el a tervezett alkotás. A demokratikusan vezetett csoport jól teljesített, és magukénak is érezték a produktumot.
De mi az elkényeztetés?
Tartósan élnek bizonyos félreértések az elkényeztetéssel kapcsolatban. Az, hogy a csecsemő természetes igényeit kielégíti a szülő, még nem elkényeztetés. Sem az, hogyha akkor szoptat, mikor éhes, sem az, ha megvigasztalja, mikor szomorú. Az elkényeztetés akkor kezdődik, mikor rendelkezik bizonyos tudatossággal a gyermek, és nem állítjuk elé azokat az elvárásokat, amiknek már képes volna eleget tenni. Ennek megítéléséhez azonban figyelni kell a gyermeket: sok szülő követi el azt a hibát, hogy csupán saját elképzelései és vágyai szerint kívánja megszabni a gyermek felé nyújtott elvárásokat – figyelmen kívül hagyva a csemete életkorát, adottságait.
A legjobb, ha beérjük kevés, és ésszerű szabállyal, és azokat következetesen számon kérjük, ám lemondunk arról, hogy csupán azért tanítsunk meg viselkedéses bravúrokat, hogy eldicsekedhessünk: a mi csemeténk a legjólneveltebb a világon!
