Mert optimista vagyok. Hiszem, hogy létezik az a kritikus tömeg, amelyik képes helyrebillenteni a dolgokat. Vasárnapi szubjektív Judittól.
Egy környezetvédelemmel foglalkozó barátom a közelmúltban megkérdezte, miért érzek késztetést arra, hogy gyereket szüljek erre a világra. És hogy miért jó ez az egész? Nem kekeckedésből: tényleg érdekelte, mit gondolok. Így hát összeszedtem a legfontosabb érveimet, majd rájöttem, ennél bonyolultabb a dolog.
Mert az ember nem feltétlen készül arra, hogy anya lesz (sőt van, aki akkor sem készül rá, amikor már az, de ezt hagyjuk). És nem feltétlenül elég válasz az, hogy azért, mert szeretnék egy olyat, mint ő, csak kicsiben.
Szerencsére poronty is jött, a férj is egészben
Én valamiért hónapokig rettegtem, mi lesz, ha vele történik valami és én még nem vagyok terhes? Akkor végleg elvesztem majd? Aztán szerencsére a poronty is jött, és a férj is egészben van, és mindmáig nem tudom teljesen megmagyarázni azt a hihetetlen késztetést, ami az anyaság irányába tolt.
Pedig kétségeim vannak, hiszen sajnos nap mint nap találkozom azzal, hogy nem fenntartható az életünk, a bolygó élete. És minden este, amikor kádnyi vizet engedek a gyerekeknek az jut az eszembe, vajon elhiszik-e majd az unokák, amikor azt mesélem, hogy mi egy kádnyi vízben fürdettük az apjukat/anyjukat. Mert addigra ennyi ivóvizet tuti nem lehet majd így elpazarolni.
Akkor hát miért?
Először is, hogy a környezet oldaláról fogjam meg a dolgokat, azért, mert optimista vagyok. Hiszek abban, hogy igenis létezik az a kritikus tömeg, amelyik majd képes lesz helyrebillenteni a dolgokat (úgyhogy én rögtön több egyeddel is szeretném gyarapítani a számukat:) és megváltoztatni a rendszert. Ez persze naiv gondolat, de hát ez van.
Él persze a dolog hormonálisan és genetikailag kódolt oldala is. Amikor egyszercsak kattan valami az ember agyában, és onnantól kezdve nagyon szeretne egy ilyen aprócska lényt a magáénak tudni. Ilyenkor jó azért, ha van mellettünk valaki, akivel ezt közösen meg lehet tenni. Ezek a hormonok képesek teljlesen átvenni az irányítást az egyéni akarat fölött és mint egy előprogramozott génrobot, az ember csak azon pörög, hogy minél inkább gyereke lehessen. Ebben nincsen filozófia, nincs előrelátás, csak a természet szava.
Vagy a vágyé. Mert van olyan is, hogy az ember úgy lesz szülő, véletlenszerűleg, és akkor gyorstalpalón végzi el mindazt a hormonális előkészületet, amit mások már jó ideje hordoznak magukban. Kész szerencse, hogy a természet ilyen jól rakott össze minket.
Az ajtó résén át láttam az inkubátort: anya lettem
Mert ha a 9 hónap alatt (ilyen-olyan okokból) nem vagyunk képesek feldolgozni a tényt, hogy gyerekünk lesz, hát majd feldolgozzuk akkor, amikor meglátjuk. mint Éva: "24 évesen lettem anya. Nem készültem, játéknak tűnt az egész. Villamosssal mentem be szülni, a táskámban ropi, balaton szelet, rágó és kóla - az akkor kedvenceim. Az orvos azt mondta kora délután, hogy másnapra lesz meg a babám, és a férjemnek odaszólt, menjen csak haza és aludjon egy jót, amíg tud. Így is történt.
Rettentő nehéz volt a szülés, és valóban, már a nap felkelt, amikor világra jött az elsőszülöttem. A folyosóra kitoltak a szülőszobából, a babámat inkubátorba tették. Az ajtó résén láttam az inkubátort, benne az oldalra fordított gyerekemet. Csak a popsiját láttam, és akkor, abban a fenséges pillanatban, ahogy őt néztem, egyedül lebegve a minden és a semmi között, ott anya lettem. Minden egyszerre pattant ki bennem, érzelmi kábulat. Nem kellett, hogy bármit is csináljon, hogy megmozduljon, csücsörítsen, simogasson, megszólaljon, szeressen vagy ragaszkodjon hozzám. Ez az érzés neki született és érte, minden feltétel és elvárás nélkül. Magam sem tudom, honnan jött, talán anyák és ősanyák sorakoztak fel egyszerre mögöttem, de azóta is tart." Ezért.
