- Ne veszekedjetek/verekedjetek, testvérek vagytok, szeressétek egymást! - kiáltotta nekünk rendszeresen síkidegen a nagymamám, amikor a testvéreimmel egymást téptük. Úgy félóránként. Ilyenkor elég furán néztünk rá, nem értettük, miből gondolja, hogy nem szeretjük egymást. Anyám csak akkor szólt, ha már nagyon idegesítette a miniháborúval járó zaj vagy ha vér folyt. És ez így is volt jól.
A baráti körömben van egy házaspár, mindketten egykék. Két gyerekük van, 6 és 4 évesek, a nagyobbik fiú, a kisebbik lány. Ahogy azt kell, tök más karakterek, a kissrác egy buddhatürelmű kisangyal, a kislány piroshajú ördög, párszáz éve simán máglyán végzi, az tuti. És persze nonsztop megy a balhé, a szülők meg aggódnak. Pedig nagyon nem kéne.
A testvérek közötti viták és verekedések pszichológiai háttere is biztos érdekes, de én most olyan tapasztalatokat szeretnék megosztani veletek, amihez nem kellettek sem brit tudósok, sem kontrollcsoportok. Mégpedig 36 év empirikus megfigyeléseit a saját szamárfészkemből. És mivel négyen vagyunk, és ennyi idősen is napi kapcsolatban vagyunk, és úgy számítunk egymásra, mint senki másra, azt kell mondjam, megérte a felszakadt fejbőr, a betört ajtóüveg és az elmondhatatlanul sok sarokban töltött óra.
A nagyobb uralkodik
Amikor megszületik a második gyerek, a szülők aggódnak, hogy az első féltékeny lesz, szegényke, és nem kap majd annyi figyelmet, mint az újszülött. Amiről megfeledkeznek, hogy bármilyen is a tesók jelleme, a nagyobbik mindig idősebb lesz, így felnőtt korukig mindig lesz valamennyi hatalma a kisebb fölött. Például simán át tudja verni, mert a kisebbik mindent benyal (ezt például elképesztően szórakoztató figyelni), és mindig alulmarad a verekedésben is. Ezen azért nem kell aggódni, mert a nagytestvér ha akarja, ha nem, egyúttal felelősséget is tanul. Minket ugyanolyan simán kamuztatott be a nővérünk a gumizás speciális szabályaival, melynek köszönhetően mindig ő nyert, ahányszor száguldó autó elől rántott minket vissza vagy ahányszor leugatta a velünk packázó nagyobbakat. Azért tudta, hogy gyengébbek és sebezhetőbbek vagyunk, mert ő maga is könnyedén beszopatott minket minden nap, akárhányszor. Csak nem szerette, ha más csinálta. Itt viszont felhívnám a figyelmet arra is, hogy nagyon nem ér folyton rábízni a kicsiket, mert ő is gyerek, és neki is jár a gyerekkor, lesz még elég alkalma aggódni minden máson még bőven a saját kölykei előtt.
A középső szív, nincs mese
Szív, persze, mert sosem kap olyan figyelmet, mint az elsőszülött kapott, de ráadásul jön még egy gyerek, aki megint több törődésre számíthat. A szitu szörnyen hangzik, de ne felejtsük el, hogy ezek lesznek a legcukibb, legdiplomatikusabb gyerekek. Olyan szinten tanul meg lavírozni, akkora diplomata lesz belőle, hogy öröm nézni. Ráadásul belőle szinte biztosan nem lesz olyan felnőtt, mint sok egykéből, aki bármit csinált, felnőtt közönség tapsolta körbe. Még ha jelleméből fakadóan exhibicionista is, ripacs valószínűleg sosem lesz belőle. Mert a tesói vagy kinevették vagy lemostak neki egy csodálatos pofont. Ne majomkodj, röhejes vagy! Ez könnyen beleég az ember agyába, és nem biztos, hogy ez baj.
A kicsi nyer is meg nem is
A legkisebb(ek) azok, akiket már nem óvnak a széltől is. Egyrészt, mert a szülők unják, és rájöttek, hogy nem üvegből van a gyerek, másrészt ott vannak a nagytestvérek, akik vigyáznak rá. És akik néha szépen megrángatják. És akkor helyben is vagyunk.
A bunyó jó
A testvérek azért verekednek, mert az elképzeléseik nem találkoztak, és mivel nem felnőttek, a legtöbb konfliktust az esetek legkisebb hányadában tudják észérvek felsorakoztatásával rendezni (és akkor most tekintsünk el azoktól a felnőttektől, amilyennek semmiképp sem szeretnék nevelni őket). Ezért rúgnak, csapnak, vagy simán kisautót vágnak a másik fejéhez, hogy kifejezésre juttassák csalódásukat, vagy hogy jelezzék, nem érdekli őket, hogy a másik mit gondol a témáról. Egyrészt ne felejtsük el, hogy vita csak akkor lehet, ha ezek az apró lények kommunikálnak, közös programjaik vagy (nagyon fontos) játékaik vannak. Nyilván tudjuk, hogy ezek apró próbái a későbbi társadalmi együttélésnek. Csak itt még nem kell börtönbe menni miattuk. Pedig néha tényleg eldurvul.
Övcsattal szakította fel a fejbőrömet
A bátyám például az öcsém viszonyag kései születéséig a középső gyerekek tényleg nem irigylésreméltó életét élte. Ráadásul két lány között. Az egyikkel azért nem bírt, mert nagyobb volt nála, a másikkal azért, mert kisebb volt, és a szülők mordultak, ha az sírni kezdett. Mi természetesen tökélyre fejlesztettük manipulációs módszerünket, így keservesen sírtunk akkor is, ha nem is fájt a figyelmeztetésnek szánt csapás. Aztán egyszer nagyon bepipult, és az első keze ügyébe kerülő tárggyal csapott utánam. Én rosszul fordultam, ő nem is akart eltalálni, de az övcsat rossz helyen landolt. A fejbőröm kicsit felszakadt, nem is fájt igazán, de a szüleim legjobb barátai (akkor még csak öt gyerekük volt), azonnal hazamentek. Azt hiszem, azóta nem mímeltem ilyet, és bár akkor nem kértem bocsánatot, soha többé nem kevertem bajba a bátyámat. Enélkül talán sosem jövök rá, milyen gerinctelen dolog az ilyen.
A közös sarokba állás és a mímelt légszomj
Persze az öcsénk születése mindent megváltoztott. Ott voltunk hárman, és jött a rém, a CSECSEMŐ. Amikor anyu terhes volt, folyton azt kérdezgettük, mennyi idő, mire játszthatunk vele - akkor még nem fogtam fel, hogy 7 év korkülönbség bizony sok. Soha nem fogunk együtt játszani, mi a nagytesói leszünk, és nagyon sokat fogunk bébiszittyózni, és mi fogunk értemenni az oviba meg a bölcsibe. Ami azt is jelenti, hogy egy húszperces út hazafelé akár másfél óra lehet. Vele. Mégis az öcsénk. És akkor nem jöhet szóba a bunyó, mert ő még kicsi, legfeljebb kicsit megrángattuk. Aki akármekkora kis idegesítő fospisztoly is, a tesónk.
Persze egymás között ment tovább a műsor, de semmi sem volt olyan szórakoztató, mint amikor a nappali négy sarkából hármat elfoglaltunk, és jelbeszéddel kommunikáltunk, ezzel még jobban felpincsölve anyánk agyát. Vagy amikor a bátyám hátbacsapta a nővéremet, ő pedig úgy tett, mintha fulladozna.
Hogy nézel ki, te szerencsétlen?
A verekedésen túl még egy előnye van az őszinteségen alapuló testvéri viszonynak: az ember kisebb eséllyel csinál magából majmot. Amikor eljön a pubertás, és hirtelen jó ötletnek tűnik a kék taréj vagy a kedvenc sztárunktól ellesett, egyébként roppant nevetséges szett, jó szolgálatot tehet egy testvér, aki lelkifurdalás nélkül nevet minket szembe. Tehát a tesók közti gonoszkodás, kiabálás, verekedés nem árt. Amíg nincs kilátásban, hogy komolyan kárt tesznek egymásban, nem kell aggódni, nem arról van szó, hogy nem szeretik egymást. Csak edzenek.
