Íme két hiba, amit a szülők gyakran elkövetnek a gyerekkel szemben. Melyik jobb: ha folyton egyetértünk a gyerekkel szemben, vagy ha vitázunk? Egyik sem.
A házasság (egyik) próbája, hogy a két szülő képes-e összecsiszolni nevelési elveit. Azt hihetnénk, a különböző nézetek kiderülnek már a kapcsolat elején, azonban ennek ellenkezőjére utal, milyen gyakran panaszkodnak párok arról, hogy a köztük lévő problémák a nevelés körüli vitákkal kezdődtek.
Persze nem arról van szó, hogy a nevelés olyan elszigetelt területe volna a személyiségnek, amiből a gyermek születése előtt semmi sem látszik. Inkább arról, hogy lényegesen többet elviselnek, „nyelnek” a leendő anyák és apák – de főleg az anyák, amíg „csak” róluk van szó. Mikor már a gyermekről is, a simulékony asszonyból olykor előbújik az anyatigris, ezt a váratlan fordulatot pedig az alkalmazkodó partnerhez szokott férfi viseli rosszul.
Két hiba, amit könnyű elkövetni
Nehéz feladat összehangolni két különböző személyiség nevelési stílusát, egyáltalán megtalálni, melyik az a helyzet, ahol konszenzusra van szükség, és melyik engedi meg a vélemények eltérését. Két hibát könnyű elkövetni.
Az egyik, ha a szülők a teljes egység célját tűzik ki, véd- és dacszövetséget alkotva a gyermekkel szemben. Akkor is egyetértenek, ha valójában nem értenek egyet.
A másik, még gyakoribb szerencsétlen megoldásmód, mikor a szülők hagyják magukat egymás ellen kijátszani, sőt, valójában ők használják fel a nevelési helyzetet a másik fél lejáratására, tekintélyének megkérdőjelezésére, így akarván levezetni a valójában kettőjükre tartozó feszültségeket egy hármas helyzetben.
A gyereknek nem lesz biztonságérzete
Mindkét változat rombolja a gyermek biztonságérzetét. A csemetének egymást tisztelő, nemcsak összetartó, de összetartozó, stabil szülőkre van szüksége. A mereven egymást igazoló, támogató szülő érzelmileg elérhetetlen, és bármilyen stabilnak is tűnik, a gyermeknek nem fog biztonságérzetet adni, hiszen ő ebből az erődből kiszorulva érzi magát. Hasonló helyzet, mint mikor a testvérek fognak össze ellene, azzal a különbséggel, hogy éppen azok rekesztik ki, akiktől a védelmet és biztonságot várná.
Anyád mindig felfújja a problémákat
Az egymást burkoltan meghazudtoló, a gyermekkel cinkos szövetséget alkotó, vagy éppen nyíltan viszálykodó szülők a család stabilitását kérdőjelezik meg, így a gyermeket hasonló érzés keríti hatalmába, mint a viharos tengeren hánykódó rozoga csónak utasait. Sajnos nem ritka, hogy nők és férfiak azokért a sérelmekért, amiket társukon nem tudnak megtorolni, gyermekükön keresztül vesznek elégtételt.
Gondoljunk csak az „apád ezt nem képes elintézni, amilyen pipogya”, vagy az „anyád mindig felfújja a problémákat” jellegű mondatokra! Ugyanennek burkoltabb formája, mikor általánosságban a férfiakra vagy nőkre vonatkoznak a kijelentések, elplántálva a gyermekben, hogy egész életében tartson a másik nemtől, vagy legalább viseltessen előítélettel iránta. Ha megfelelő segítséghez jutnak ezek az emberek, akkor is hosszú és fáradságos munka, míg a már felnőtt asszonyok és férfiak megszabadulnak a terhes örökségtől.
Én nem ezt kértem
Ha a szülők igyekeznek is elkerülni a fenti hibákat, meglepődve tapasztalhatják, hogy választottjuk nem minden helyzetben úgy viselkedik, ahogy azt ők egy apától vagy anyától elvárnák. Mi lehet ennek az oka? Egyrészt a nevelés során olyan gyermekkori tapasztalatok is előbukkannak, amiket a hétköznapi élet során már nagyjából sikerült levetkőzni. Az autoriter szülők gyermeke megtanulhatta barátságaiban, munkahelyén, házasságában, hogy más stílusban kommunikáljon, mint az otthonról ismert minta, gyermekével kapcsolatban mégis előtörhetnek a régről ismert, elnyomott minták.
Életkori sajátosságok
Más oka is lehet, hogy az egyik szülő azt látja, a másik nem a tőle elvárt módon foglalkozik csemetéjükkel. Az anyák és apák nem minden életkorban képesek egyformán kapcsolódni gyermekükhöz, egyformán kompetens szülőként viselkedni. A kamaszkor jellegzetesen szülőt próbáló időszak, azonban nemcsak ez az életkor lehet nehéz.
Sok férfi számára zavarba ejtő, mit kezdhetne egy kommunikálni nem képes, csupán síró és kalimpáló csöppséggel. Nem kell ilyenkor megijedni, ezek az apák remekül feltalálhatják magukat, mikor a gyermek eléri a két-három éves kort, és már tudnak vele viccelni, huncutkodni, marháskodni. Természetesen az anyákra is ugyanúgy igaz, hogy személyiségüktől függően egyes időszakokban könnyebben, máskor több kínlódással bánnak gyermekükkel.
Amellett, hogy a szülőknek fáradságos munka összecsiszolódni a nevelés kérdéseiben, az ember gyakran kap – kéretlenül is – visszajelzéseket a tágabb környezettől: anyóstól, szomszédtól, buszon utazó idegentől.
Hogy ezekkel mit lehet kezdeni, az már külön írást érdemel, úgyhogy erről legyen szó legközelebb.
