Mindannyiunkban – anyák napja után különösen – erős az érzés, az ösztön, az elhatározás: mindent meg szeretnénk adni születendő vagy apró gyermekünknek. A már harmadik alkalommal rendezett Születés Hete programsorozat keretében számtalan előadás, beszélgetés, esemény várja az érdeklődő családokat és édesanyákat, illetve a gyerekeket is a szülés, a hagyományos szülés, a gyermekhordozás, gyermeknevelés és számtalan egyéb témakörben.
A kezdet, a születés és az azt követő idő az első, - és sokak szerint az egyik legfontosabb – pillanatai az egészséges anya-gyermek kapcsolat kialakulásához. Sok helyen hallani, hogy a hagyományos kultúrák ebben „leelőznek” minket, európai, huszonegyedik századi édesanyákat. Hogyan csinálták ezt a hagyományos, paraszti közegben, egykoron...?
2005-ben Szlovéniában, a Lendva vidéken jártam néprajzi felméréseket készíteni „Születés, gyermekágy, bábaság” témájában. A manapság szinte „divatosnak” mondható kérdésekre kerestük az ott élő asszonyok életén és tapasztalatán keresztül a választ.
Május volt, a Kulcs nevű kis település minden utcácskája színes szalagokkal díszített fákkal volt tarkítva. A májusfák lobogtak a lányos házak udvarán, az idősebb asszonyok fürgén másztak fel a gyümölcsfákhoz létrán, és pattantak le játszi könnyedséggel a biciklijükről. Persze olyan is volt, akit ágyhoz kötve szólítottunk meg, de hosszú és mély beszélgetésünk végére a kiskertje virágait mutatva távoztunk.
Kopogtattunk házról-házra és kérdeztük az asszonyokat élményeikről, első szülésükről, hogy ki volt jelen a gyermekek világra érkeztekor, a gyermekágy nehézségeiről, a felmerülő komplikációkról, illetve arról, hogy mikor álltak ismét munkába? És ki nevelte aztán a kis lurkókat?
A témára gyorsan nyíltak a nők, szívesen osztották meg élményeiket. A huszadik század közepéig – de volt ahol tovább is – a bábaság intézménye volt a szülés levezetésének gyakorlata. Tudva, és tapasztalva az ezzel járó, jelenleginél jóval magasabb csecsemőhalandóságot, anyai haláleseteket, komplikációkat. Ám akkor és ott nem volt más lehetőség, a bábaság nem választható gyakorlat volt, hanem az egyetlen szakmai segítség a szülés során. A Lendva vidéki gyűjtött adatainkból kiderült, hogy egy bábához bizony több falu tartozott. Sikerült találkoznunk egy hajdanán gyakorló bábával is, aki elmesélte, hogy praxisa első harminc évében biciklivel járta a hozzá tartozó falvak asszonyait. Ahová hívták, oda kerekezett, mely volt, hogy több tíz kilométert is jelentett. Nem számított, hogy tél volt, óriási hó amelyben elakadt a bicikli kereke, menni kellett. Méghozzá sürgősen. Aztán később az ellátott falvak családjai összedobtak neki egy Trabantra valót, amivel aztán sokkal gyorsabban tudott egyik szülő nőtől a másikig eljutni.
A férfiak a vajúdás elindulásakor rohantak a bábáért (rendszerint ők is biciklivel), de az anyával többi nőtársa volt együtt, szomszédasszonyok, családtagok, tapasztalt nők a faluból. Ők kísérték a vajúdó nőt. A férfi dolga a körülmények megteremtése, a bába értesítése volt.
A gyermekágy aztán hat hétig tartott, addig hordták a komatálat, kiszolgálták, segítették a frissen szült anyát. Mivel azonban a szlovéniai magyarság körében is hagyományos földhöz és állatokhoz kapcsolódó munkák vártak minden aktív családtagra, a gyermekek nevelése elsősorban az idősebb – aktív munkára már kevésbé alkalmas – generáció feladata volt. Az anyák pedig amint lehetett, visszamentek dolgozni a földekre, és a nagymama hordta szoptatni az újszülöttet édesanyjához.
Bár rengeteg – kötődést elősegítő – megoldás, szokás, rituálé tartozott tehát a hagyományos szülés és gyermekágy köré, a túlidealizált paraszti társadalomban korántsem az édesanyák és csecsemőjük lelki és testi egészsége és harmóniája volt a cél, hanem egész egyszerűen a szükség hozta ezen megoldásokat.
Ettől függetlenül persze lenne mit tanulnunk elődeinktől szülés, anyaság és gyermeknevelés témájában egyaránt...
maresz
